Olykor-olykor kifakad egy nő és leginkább saját tapasztalásból megírja, hogy mennyire elege van a férfiakból, ami szárnyra kel az interneten. Ilyen írást küldtek át nekem nemrég azzal a kommenttel, hogy: „Sajnos nagyon sok csajszi ismerősöm erre panaszkodik… A sok anyámasszony katonája férfiakra. Neked mi a véleményed erről?” Hát valami ilyesmi:... Tovább »
Hogyan legyünk egymás társai?
Olykor-olykor kifakad egy nő és leginkább saját tapasztalásból megírja, hogy mennyire elege van a férfiakból, ami szárnyra kel az interneten. Ilyen írást küldtek át nekem nemrég azzal a kommenttel, hogy: „Sajnos nagyon sok csajszi ismerősöm erre panaszkodik… A sok anyámasszony katonája férfiakra. Neked mi a véleményed erről?” Hát valami ilyesmi:... Tovább »
Intenzív energiák mozognak a térben, mintha ez az időszak arról szólna, hogy még egyszer egy nagy lendületet véve kisöpörjön mindent a mélyről, ami nem szolgál minket, aminek szükséges az elengedése. Ez az év az elengedésről szól, így ha úgy indulunk neki a novembernek, hogy szembe merünk nézni azzal, mi rejlik még lelkünk mélyén, ami elengedésre… 
Az otthon ott van, ahol a szívünk van. A napokban vettem egy párnát, amire ez van írva. A biztonság megnyugtató, puha ölelését keressük… Ki egy házban, ki egy Férfi vagy egy Nő oldalán, ki a pénzben, ki a hobbijában. Mindenki másban. Pedig az otthon érzése bennünk születik meg… Hazaérni azt jelenti, eljutni a szívünkben a… 
Kapcsolataink tükrében látjuk csak Önmagunkat, és hogy kik is vagyunk valójában, azt nagyban befolyásolja, hogy kikkel vesszük körbe magunkat. Változunk és változtatunk, formálódunk és formálunk. Hol erősen, hol csak láthatatlanul, végtelen gyengédséggel. És hogy párunknak kit választunk, az leginkább attól függ, ki mellett mit tapasztalunk, mit hoz ki a másik belőlünk. Te vajon mennyire szereted… 
Az átváltozás, a transzformáció, a megújulás idejét éljük. Mindaz, amit már elengedtünk, eltűnt az életünkből, de még nem érkezett meg, vagy csak a távoli messzeségből látszódik az új. Átmeneti időszak ez, ami gyakran nagy intenzitású kilengésekkel szembesít: életünk legnagyobb próbáit és mélységeit most élhetjük át. Mert a gyémántok a mélyben születnek…... 
A napokban találkoztam ezzel a fogalommal, majd aztán úgy alakult, hogy a környezetemben is egyre több barátnőmnél „diagnosztizáltam”. Ez a jelenség a kapcsolatok azon fázisában jelentkezik, amikor már hosszú ideig vártál, vágyakoztál arra, hogy „végre” megtörténjen, és amikor pedig éppen történik, azt meg nem hiszed el, sőt bepánikolsz tőle…... 
Amikor lelkünk úgy döntött, hogy elindul felfedezni az Életet, a Szeretet rögös útján bizony sokszor félelmek, kétségek, hitetlenség és bizalmatlanság szegélyezték lépéseit. Fájdalmak és csalódások érték egyszer, majd még egyszer és még egyszer… Oly sok lélek tört meg életek százainak terhei és tapasztalásai alatt… És mégis itt vagyunk, hogy gyógyuljunk, fejlődjünk, szeressünk, újjászülessünk…... 
Sőt, talán van az már jóval több is. Pedig csak 33 vagyok. És végülis mikor, ha nem most? Főleg hogy igazából az igazi randik kimaradtak az életemből. Ilyen béna találkozások voltak még valamikor sok-sok évvel ezelőtt, ami pedig nem béna volt, és amiből kapcsolat lett, valahogy túlontúl egyértelmű volt elsőre, hogy oké, akkor együtt. Szóval… 
Ágyhalál. Így hívják azt, amikor egy pár már csak testvérként él egymás mellett, a kapcsolatból (szinte) teljesen elhal a testi szintű kapcsolódás. Hogy ez mennyivel gyakoribb annál, mint amit el tudunk képzelni, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az elmúlt fél-egy évben számos olyan történettel találkoztam, ahol ez jellemezte a kapcsolatot. Ilyenkor mit tehetünk?… 
Az önostorozás abbahagyásával kezdődött, az önszeretet megélésével folytatódott, majd egyszer csak úgy bumm, berobbant. Nem is értettem, hogy ezt akkor most mégis hogy és miért? Éli az ember lánya az életét, már épp egyre kevesebb gonddal, úgy elvan a langyos vízben, és Önmagát is meglepve jön a felismerés… Pedig a fene se akart szerelmes lenni…... 
Ha volt valaha, amit igazán elmondhattam magamról, az az volt, hogy „fiús” lány voltam. Gyerekként sosem babáztam, a lányok helyett a fiúkkal mindig jobban megértettem magam, és mindent megtettem – persze tudattalanul – hogy elrejtsem, elfojtsam magamban a női énemet… De amikor igazán megszerettem magam, valami megváltozott… Elmondom, hogy váltam “rút kiskacsából Hercegnővé”…... 
Vannak pillanatok, melyek beégnek kitörölhetetlenül az emlékek közé. Annyira a lelkünkbe vésődnek, hogy nem tudjuk feledni őket. Emlékszünk az időjárásra, a nap melegére, az ízekre, illatokra, előttünk peregnek a lépések, mint a filmkockák egymás után. És egyszer csak felpattan a szikra, láthatatlanul, észrevétlenül, és csak utólag, a perzselő tűz lángjai között csodálkozunk el azon, hogy… 
Mit jelent várakozni, és miért nem visz előre minket az üres várakozás? Kell-e, ha igen, meddig és hogy ne „őrüljünk” bele? Fekete-fehérnek látjuk ezt a kérdést, pedig valójában nem az. Az elengedés a legritkább esetben tanít a fizikai elengedésre. Ráadásul minden ilyen helyzet nem a másikról szól, hanem saját magunkról. Tudom, ezt a legnehezebb elfogadni…... 
Sétálok haza késő este a vasútállomásról. Gondolataimba mélyedek, amikor is felnézve látom, hogy fények szűrődnek ki a több mint harminc éve mindig hazaváró szülői ház emeletéről. Különös érzés jár át, hálával vegyes öröm, hogy jó, hogy mindig volt, és most is van hová hazatérni. Eszembe jut, hogy néhány nap múlva futni indulunk. Olyan gyermekekért, akiknek… 
Oly sokan csak túl akarnak élni. És persze tudom, vannak olyan időszakok, amikor ez a cél. Amikor mintha minden ellenünk fordulna, úgy érezzük, nem lesz soha vége a nehézségeknek, és már kétségbeesetten próbálunk mentőöv után nyúlni, hogy valamiben megkapaszkodhassunk. Egy ilyen helyzet nem könnyű, de sosem cél nélküli: változásra és valódi fordulat megélésére sarkall. Tudom,… 
Túl fényesen ragyogunk… Még egymás számára is. Sötétséghez szokott szemeinket eddig két kézzel takartuk el, a váratlanul feltörő fény pedig teljesen elvakított minket. Először ijedtünkben gyorsan magunkra csaptuk az ajtót, és legszívesebben visszacsináltunk volna mindent. De akkor már késő volt. Mert ha ez az ajtó egyszer már kinyílt, soha többé nem zárható vissza. A padló… 
Harangozásra ébredek. Még sosem hallottam így, ma pedig kétszer, háromszor is. Visszatekintek. De nem úgy, ahogy azt bárki is gondolná. Másképp, teljesen másképp… A naptárra nézek, vajon van-e ma valami különleges alkalom? De talán csak a szívem harangozása az, ami felébresztett. És a felismerés, hogy újra szabad szeretnünk egymást…... 
Túltoltuk az irányítást, a probléma- és feladatmegoldást, az erőfitogtatást, a versenyt, az összehasonlítást. Egyensúly keresés zajlik a férfi és női viszonyokban, két alapvetően sérült minőség próbál újra kapcsolódni, miközben mintha újra kellene tanulnunk egymás nyelvét. Azt látjuk, hogy ami van, az nem működik, de nincs előttünk minta.... 
„Nem jó helyen vagyok, nem jó időben, nincs más választásom, ki kell jutni az alagútból és látni a fényt! Tudom, hogy van, de néha félek a sok csalódástól! Mit tegyek?” A fenti sorokat nemrég kaptam és közérdekűnek gondoltam, ezért a blogon válaszolom meg a kérdést. Mert bizony vannak olyan időszakai az életünknek, amikor minden kilátástalannak… 
Rendhagyó blogbejegyzés született ma. A Lélekmozaikokon eddig csak és kizárólag a saját írásaim jelentek meg. A mai kivétel. De amikor olvastam a következő sorokat, én kértem, hogy megjelenhessen. Így kell elengedni… Néha csak annyi kell, hogy kiírd magadból. Tisztán, őszintén, szeretettel. Nem akarással, hanem lélekből. Ezek a lélek szavai, és elengedni csak a lélek tud…… 
Nemrég hagytuk magunk mögött a nyári napfordulót, és aki azt választotta, június végével lezárhatta a 2016-os év első felét. Az év elejei írások többsége azt „jövendölte”, hogy ez az év az elengedésekről és a lezárásokról fog szólni. A te első hat hónapod milyen volt? Nézzük hát, hogyan is állunk félidőben?... 
Napok óta esik. Hol viharosan, mennydörögve, villámokat szórva, felforgatva mindent, hol csendesen, egyenletesen, mégis kitartóan elmosva azt, aminek már nincs helye az életünkben. Bentről, a csendes szobából kinézve különös békével figyelem a természet áradását. És a külső figyelem idővel belsővé válik, amiben nem csak a természet, de a lélek is megtisztul…... 
Az a gond a befejezetlen történetekkel, hogy lezáratlanul élnek bennünk. Mintha nem lenne pont a mondat végén, ezért hiányérzetünk van. És mivel a legtöbb történetet ketten írják, valójában a két fél közül bárki odarakhatja azt a pontot a mondat végére. Még akkor is, ha a történetet nem is te akartad lezárni…... 