A szeretet lélegzete a szerelemre ébredésem és az azt követő utam megélése, tele kétségekkel, kérdésekkel, félelmekkel, próbákkal, melyek tanítottak a feltételeim és elvárásaim elengedésére, a biztonsági korlátaim áttörésére és Önmagam egyre teljesebb megélésére. A szeretet lélegzete egy őszinte vallomás, pillanatképek összefonódása, melyet A találkozás, ami elrendeltetett című könyvem folytatásaként egy különleges történet fog össze.... Tovább »
A szeretet lélegzete
A szeretet lélegzete a szerelemre ébredésem és az azt követő utam megélése, tele kétségekkel, kérdésekkel, félelmekkel, próbákkal, melyek tanítottak a feltételeim és elvárásaim elengedésére, a biztonsági korlátaim áttörésére és Önmagam egyre teljesebb megélésére. A szeretet lélegzete egy őszinte vallomás, pillanatképek összefonódása, melyet A találkozás, ami elrendeltetett című könyvem folytatásaként egy különleges történet fog össze.... Tovább »
Nincs róla könyv, amit le lehet venni a polcról, hogy megtanuljuk belőle a lényeget, felmondjuk, és nem is osztályoz érte senki. Nincs róla videó, amit megnézve rácsodálkoznánk, hogy jah tényleg… Nincs róla tanfolyam, amit egy nap alatt elvégezve a mesterévé válunk. Az alázatra az Élet tanít. Az iskola pedig életünk végéig tart, bár lehetnek intenzívebb… 
Amikor együtt táncolunk, összekapcsolódunk… Összekapcsolódunk egy pillantásban, egy összekacsintásban, egy olyan viccben, amit csak mi ketten értünk. Összekapcsolódunk egy ölelésben, egy mosolyban, egy érintésben. Összekapcsolódunk egymásban, könnyedén vezetve egymást: Te engem kívül a világban, én Téged belül a lélek útvesztőiben.... 
Nem kísérletnek indult, mégis elképesztő eredményt hozott… Ami pedig azt illeti, erősen elgondolkodtatott. Azt hiszem mindenképpen sorsfordító tapasztalás. Hogy mennyire figyelünk egymásra, és a felgyorsult világunkban képesek vagyunk-e pillanatokra megállni. Megállni még csak-csak… De úgy igazán egymásra nézni és a függöny mögé látni, netán kérdezni – az mintha egyre kevésbé menne…... 
Hosszú ideig csak sután botladoztam a női szerepben. Nem éltem, sőt ítélettel vegyes ellenállással tekintettem mindazokra, akik teljességükben élték a Nőt. Pont ezért érzem, látom, ha valakit most – ugyanezzel – én magam frusztrálok. A szabad, végtelenségében áradó, boldog, önfeledt Nő ereje ugyanis megosztó tud lenni: nem mindenki tudja el- és befogadni, mondjuk nem is… 
Elmentem a határaimig, sőt még azon is túlra. Ott álltam egy szakadék szélén és akkor bizony feltették a kérdést: vajon mered-e? Vissza vagy előre? De ha előre, akkor most egy nagy lélegzetet kell venned és ugranod kell… Fogalmam nem volt, mi vár rám, de azt tudtam, hogy csak egy út van: előre. Nem azért, mert… 
Lásd a lelket minden arc mögött. Minden fájdalom vagy félelem mögött, minden ki nem mondott, vagy túl hangosan mondott szóban. Minden harag, minden kizárás, minden elfordulás, minden menekülés mögött. A lélek próbál szólni hozzád, csak nem tudja, hogyan tegye. Nem tudja, mikor tegye. Nem tudja, jót tesz-e vele. És ebben a tehetetlenségben van, hogy „rossz”… 
2014. január 17 egy hűvös téli este volt, amikor a nappali kanapén ülve a lány álmodozni kezdett. Valami kósza vágyként élt benne egy kép a jövőről. A jövőről, ami hihetetlennek, elérhetetlennek tűnt, de ami iránt mégis roppant mód vágyott. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Talán… Ő azonban nekivágott, elkezdte. A vágyai legyőzték a félelmeit… 
Felnézek az égre és rám mosolyog a telihold, köszönt, hív. Mintha kedvesen mosolyogva csak biztatna: „Tudom, hogy már elfáradtál kicsit, hiszen intenzív év van mögötted, de már nincs sok hátra. Már csak egy lépés vagy kettő, te is biztos érzed…” És érzem, persze. Soha nem látott gyorsasággal formálódom.... 
Néha azt érzem, a Jóisten lepottyantott a Földre, utamra engedve, hogy hajrá leányom, menj és tedd a dolgod! Néha azt érzem, túlságosan is bízik bennem és kudarcot vallok, máskor meg büszkén megveregetem a vállam, hogy jól van, Andi, ügyes vagy. És vannak olyan pillanatok is, amikor perlekedek Istennel, hogy ezt mégis hogyan gondolta? Legalább valami… 
Gyorsan lépdelek a csomagokkal a kezemben, hogy időben odaérjek. Az órámra nézek, és látom, hogy pár percet késni fogok, de tudom, már nem tudok semmit tenni ellene. A pályaudvar lejárójánál egy fiatal sült gesztenye árus férfit pillantok meg egy furcsa kalapban. Valahogy nem illik a környezetbe, mintha valahonnan máshonnan érkezett volna: más korból, más városból…... 
Amikor lelkünk úgy döntött, hogy elindul felfedezni az Életet, a Szeretet rögös útján bizony sokszor félelmek, kétségek, hitetlenség és bizalmatlanság szegélyezték lépéseit. Fájdalmak és csalódások érték egyszer, majd még egyszer és még egyszer… Oly sok lélek tört meg életek százainak terhei és tapasztalásai alatt… És mégis itt vagyunk, hogy gyógyuljunk, fejlődjünk, szeressünk, újjászülessünk…... 
Vannak pillanatok, melyek beégnek kitörölhetetlenül az emlékek közé. Annyira a lelkünkbe vésődnek, hogy nem tudjuk feledni őket. Emlékszünk az időjárásra, a nap melegére, az ízekre, illatokra, előttünk peregnek a lépések, mint a filmkockák egymás után. És egyszer csak felpattan a szikra, láthatatlanul, észrevétlenül, és csak utólag, a perzselő tűz lángjai között csodálkozunk el azon, hogy… 
Túl fényesen ragyogunk… Még egymás számára is. Sötétséghez szokott szemeinket eddig két kézzel takartuk el, a váratlanul feltörő fény pedig teljesen elvakított minket. Először ijedtünkben gyorsan magunkra csaptuk az ajtót, és legszívesebben visszacsináltunk volna mindent. De akkor már késő volt. Mert ha ez az ajtó egyszer már kinyílt, soha többé nem zárható vissza. A padló… 
Nemrég hagytuk magunk mögött a nyári napfordulót, és aki azt választotta, június végével lezárhatta a 2016-os év első felét. Az év elejei írások többsége azt „jövendölte”, hogy ez az év az elengedésekről és a lezárásokról fog szólni. A te első hat hónapod milyen volt? Nézzük hát, hogyan is állunk félidőben?... 
Elengedtem a tested, amikor azt hittem, utoljára látlak… Elengedtem a lelked, amikor a Csendet szomjaztad… Elengedtem a vágyat, hogy meg akarjalak menteni… Elengedtem a kérdéseimet, hogy meg akarjalak érteni… Elengedtem a válaszaimat, és a Szavak szárnyalni kezdtek bennem… Elengedtem az ellenállásaimat az érzéseimmel szemben… Elengedtem a félelmeimet, hogy soha nem látlak többé újra… Elengedtem… 
Napok óta esik. Hol viharosan, mennydörögve, villámokat szórva, felforgatva mindent, hol csendesen, egyenletesen, mégis kitartóan elmosva azt, aminek már nincs helye az életünkben. Bentről, a csendes szobából kinézve különös békével figyelem a természet áradását. És a külső figyelem idővel belsővé válik, amiben nem csak a természet, de a lélek is megtisztul…... 
Emlékszem a pillanatra, amikor találkoztunk… Csak azt tudom, hogy már fél évvel előtte eldöntöttem, hogy elmegyek oda. Nem tudtam miért, de tudtam, ott a helyem. Akkor még nem voltam az az ismerkedős fajta, korábban sosem szólítottam meg másokat ilyen helyeken. De azt éreztem, Téged meg kell szólítsalak. Nem tudtam, ki vagy, de valami vonzott hozzád…... 
Logisztikai varázslóként néha az idő a leggyengébb pontja az életemnek, így nem lepett meg, hogy a hétfő reggel ismét elég őrült rohanásban fogadott. A postára is csak bedobtam az éjjel becsomagolt könyveket, és rögtön indultam is vissza, mert várt Budapest. Mégis mindezek előtt egy különleges ajándékkal gazdagodtam…... 
Érezd a fényt, még a lélek legsötétebb éjszakáin is! Érezd, akkor is, ha szíved ragyogása csak egy apró fényponttá csökken. Érezd a fényt, ami soha nem szűnik meg benned, a legnagyobb vihar közepén sem. Érezd a fényt, ami Téged éltet minden pillanatban, akkor is, amikor már épp feladnád… Érezd a fényt, ami benned szunnyad, mert… 
Van az a csoda, amire sokszor és sokáig, talán mindennél jobban vágyunk, és már el sem hisszük, hogy megkaphatjuk. Létezik az a csoda, amiről nem is merünk álmodozni, és átélhetünk olyan csodát, ami mindent felülmúl… amivel talán életünk során csak egyetlen egyszer találkozunk… Bármelyik csodával is találod szembe magad, tudd, hogy megérdemled! Mert minden csodát… 
Hordozunk magunkkal történeteket, emlékeket, helyzeteket, személyeket, feladatokat, amelyekkel oly sokszor nem tudunk mit kezdeni. Az elmúlt hetek ezeknek a régóta tartó és minket már nem szolgáló érzéseknek, helyzeteknek az elengedéséről szóltak, hogy egy teljesen más minőségben újjászülethessünk.... 
Nőként vannak olyan ajtóink, amelyeket még saját magunk elől is jól elrejtünk úgy, hogy nem is tudunk a létezésükről. Ezek pedig zárva is maradnak mindaddig, amíg nem jön Valaki, aki kinyitja nekünk őket. És olykor elég az is, hogy csak résnyire, mint egy finom lágy szellő, és invitál minket beljebb, egyre beljebb, hogy felfedezzük Nőként… 
Olvasni, írni és meditálni… Ebből a háromból kettő összejött. Az írás nem. Pedig azt hittem, most majd mindent leírok, amire az elmúlt hetekben nem volt időm… De nem ment. Elfogytak a szavaim, és nem akartam mást, csak lenni. Semmi nélkül, szavak nélkül… Csak voltam… Ami eddig nekem nehezen ment…... 