A félelem egy ajtó, amin nem merünk belépni, mert nem tudjuk, mi vár ránk mögötte. Párszor benyitottunk már ilyen ajtók mögé, és volt, hogy fájdalmas csalódások értek. Sajnos sokkal kevésbé emlékszünk azokra a változásokra, melyek pozitívak voltak. Pedig legtöbbször ugyanannyi az esély a „jó” dolgokra, mint a „rosszakra”. Tegyük hát rá a kezünket a kilincsre,… Tovább »

Amikor lelkünk úgy döntött, hogy elindul felfedezni az Életet, a Szeretet rögös útján bizony sokszor félelmek, kétségek, hitetlenség és bizalmatlanság szegélyezték lépéseit. Fájdalmak és csalódások érték egyszer, majd még egyszer és még egyszer… Oly sok lélek tört meg életek százainak terhei és tapasztalásai alatt… És mégis itt vagyunk, hogy gyógyuljunk, fejlődjünk, szeressünk, újjászülessünk…... Tovább »

Az önostorozás abbahagyásával kezdődött, az önszeretet megélésével folytatódott, majd egyszer csak úgy bumm, berobbant. Nem is értettem, hogy ezt akkor most mégis hogy és miért? Éli az ember lánya az életét, már épp egyre kevesebb gonddal, úgy elvan a langyos vízben, és Önmagát is meglepve jön a felismerés… Pedig a fene se akart szerelmes lenni…... Tovább »

Ha volt valaha, amit igazán elmondhattam magamról, az az volt, hogy „fiús” lány voltam. Gyerekként sosem babáztam, a lányok helyett a fiúkkal mindig jobban megértettem magam, és mindent megtettem – persze tudattalanul – hogy elrejtsem, elfojtsam magamban a női énemet… De amikor igazán megszerettem magam, valami megváltozott… Elmondom, hogy váltam “rút kiskacsából Hercegnővé”…... Tovább »

Néhány hónappal ezelőtt, amikor elég zaklatott pillanatokat is megéltem, arra vetemedtem, hogy betérjek a szegedi dóm falai közé. Azt hiszem, csak csendre vágytam és békére. Néhány percig jó volt ülni a magas falak között, meghittség vett körül. Aztán egyre többen kezdtek szállingózni. Mint kiderült, mise kezdődött. 5 percig (se) bírtam…... Tovább »

Rendhagyó blogbejegyzés született ma. A Lélekmozaikokon eddig csak és kizárólag a saját írásaim jelentek meg. A mai kivétel. De amikor olvastam a következő sorokat, én kértem, hogy megjelenhessen. Így kell elengedni… Néha csak annyi kell, hogy kiírd magadból. Tisztán, őszintén, szeretettel. Nem akarással, hanem lélekből. Ezek a lélek szavai, és elengedni csak a lélek tud…… Tovább »

Mikor nevettél utoljára annyira, hogy már a hasad is fájt tőle? Olyan felszabadultan, kötöttségek és anélkül, hogy azon gondolkoztál volna, vajon hülyének néz-e bárki is? Lazán, játékosan, csak azért, mert jól esik. Egyre több embernél látom, hogy nem meri megengedni magának ezt a „luxust”, pedig a nevetés olyan energiákat szabadít fel bennünk, amelyek igazán jótékony… Tovább »

Minden viszonyítás kérdése, és a jóhoz könnyű hozzá szokni. Van, hogy ezért nem is merünk beleereszkedni az igazi jóba, mert megszoktuk azt, ami van, és inkább megelégszünk vele. Egy facilitálás alkalmával a következő kérdést tettem fel a velem szemben ülő hölgynek: Be tudod fogadni az elfogadást? El tudod hinni azt, hogy tényleg szerethető vagy úgy… Tovább »

Nincs kivonat, mert ez egy védett tartalmú bejegyzés.... Tovább »

Az a gond a befejezetlen történetekkel, hogy lezáratlanul élnek bennünk. Mintha nem lenne pont a mondat végén, ezért hiányérzetünk van. És mivel a legtöbb történetet ketten írják, valójában a két fél közül bárki odarakhatja azt a pontot a mondat végére. Még akkor is, ha a történetet nem is te akartad lezárni…... Tovább »

Sokáig nem voltam kibékülve a futással. Általános iskolai képekre emlékszem, amikor jobbára csak szenvedtem a hosszú és unalmas iskolakörök alatt. Testnevelés tagozatos lévén nálam szinte csak jobb képességűek vettek körbe, én pedig az utolsók között kullogtam mindig. Így nekem a futás leginkább büntetés volt, és sokáig kimerült a buszhoz való rohanásaimban. Senki nem tanított futni.... Tovább »

Oly sokszor elveszítettelek már. Hirtelen és váratlanul. Azt éreztem, mintha ezernyi félig leélt életünk lett volna már, ami nem teljesedett be együtt, nem teljesedhetett be. Ezért volt annyira nehéz az elengedésed, hiszen mintha valami kódként lelkemben élt volna, hogy az elengedés az valójában elvesztést jelent… Hiányt. Fájdalmat. Váratlant. Amire nem voltam felkészülve. Tudattalanul is egyenlőségjelet… Tovább »

Az elmúlt években, évtizedekben egyre több ember számolt be halál közeli élményekről, vagy élt át olyan spirituális válságot, mely túlmutat a hagyományos, eddigi tudományos rendszerek és a pszichiátria keretein. Közéjük tartozik Erica McKezie, aki járt a mennyországban és üzenettel tért onnan vissza, hogy mindnyájunkat emlékeztessen arra, amit szívünk mélyén mi is tudunk.... Tovább »

Vannak, percek, amikor már sok(k)ként éljük meg a pillanatot… Amikor már az utolsó szalmaszálba is kétségbeesetten kapaszkodunk. Amikor feltör minden ősi félelmünk újra és újra, hogy próbára tegyen ismét. Amikor hadakozunk a Sorssal és Istennel, hogy de miért… Meddig kell még küzdeni? És pont itt suhan át bennünk a lényeg… Semeddig. Küzdeni nem kell. És… Tovább »

Van az a csoda, amire sokszor és sokáig, talán mindennél jobban vágyunk, és már el sem hisszük, hogy megkaphatjuk. Létezik az a csoda, amiről nem is merünk álmodozni, és átélhetünk olyan csodát, ami mindent felülmúl… amivel talán életünk során csak egyetlen egyszer találkozunk… Bármelyik csodával is találod szembe magad, tudd, hogy megérdemled! Mert minden csodát… Tovább »

Vágyunk a szeretetre, magunkba szívnánk, mint gyermekként az anyatejet. Az igazi szeretetre, ami törődő, gondoskodó, megbocsátó, hálás, kedves és csak árad. Feltételek nélkül. Mi oly sokszor mégis feltételekhez kötjük mindazt, amit az Élet természetes részeként csak áramoltatnunk kellene. Míg egyszer csak jön valaki, akivel újra tanítjuk szeretni Egymást…... Tovább »

Amikor úgy tűnik, a világ ellen harcolunk, valójában világok feszülnek egymásnak bennünk. A külvilág csak visszatükrözi ezt a harcunkat, pszichológiai terminussal élve kivetítünk. Persze ez legtöbbször fordítva jelentkezik: külső támadásként érzékelünk valamit, amire válaszul felhúzzuk a falainkat és visszavonulunk a védőbástyáink mögé. De valamiért a harc mégsem múlik el, ami nem meglepő, hiszen Önmagunk elől… Tovább »

Megtisztulni sokféleképpen lehet. A múlt terheit elmoshatja a víz, elfújhatja a szél vagy el is égetheti a tűz. A purgatóriumot többféleképpen átélhetjük, ráadásul nem is kell meghalnunk hozzá. Talán csak egy kicsit. Valójában nem is nekünk, hanem sokkal inkább az egónknak.... Tovább »

Van olyan, hogy az írót is megérintik egy másik író sorai, mintha nem csak neki, de helyette is papírra vetett volna érzéseket, pillanatokat, megéléseket. Habár nem szoktam idézeteket megosztani itt a blogon, most kivételt teszek. Mert ezek a sorok mindennél jobban összefoglalják, mit jelent szeretni… Igazán… Női és férfi oldalról is. Érdemes többször elolvasni, engem… Tovább »

Amikor egyszerre túl sok intenzív, vagy különleges dolog történik velünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy kicsússzon a szánkon: Ezt én nem hiszem el! Ezzel pedig jól leállítjuk magunkat és a csodák teremtését az életünkben. Ehelyett bizony higgyünk, érezzünk és tudjunk!... Tovább »

Azt hisszük, lelkünk a testünk „börtönében” él, és a lélek akkor szabadul fel, amikor a szívünk utolsót dobban a földi létben. A lélek azonban nem ekkor szabadul fel, hanem amikor kitör a fájdalmaink, félelmeink és az ego különböző játékszereinek a kötelékéből.... Tovább »

Sokszor csak azt látjuk, mi hiányzik az életünkből, azt nem ismerjük el, mi az, amire már régóta vágytunk és megjelent. A pillanat, ami nemrég még csak a távoli jövő volt, most van. Úgy hívják, jelen. Amikor pedig a jelenben a szív megnyílik, a lélek szárnyal. És ha a lélek szárnyal, emelkedik és másokat is emel…. Tovább »

Nőként vannak olyan ajtóink, amelyeket még saját magunk elől is jól elrejtünk úgy, hogy nem is tudunk a létezésükről. Ezek pedig zárva is maradnak mindaddig, amíg nem jön Valaki, aki kinyitja nekünk őket. És olykor elég az is, hogy csak résnyire, mint egy finom lágy szellő, és invitál minket beljebb, egyre beljebb, hogy felfedezzük Nőként… Tovább »

„Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van, láthatatlan.” Szeretem ezt a Gárdonyi Géza idézetet már gimis korom óta. Mégis, mennyire csak egymás arcát látjuk, és milyen kevés esetben látjuk meg azt a láthatatlant, ami e mögött van. És még kevésbé merünk ránézni, amikor Önmagunkba nézünk. Félünk… Tovább »