Váratlanul tört át bennem, tudtam, hogy nem a jelen, hanem a múlt… Nem is ez az élet, hanem pillanatképek sora, ahogy kergetjük a Sorsot, ami egyre távolabb lök minket egymástól. Úgy, mintha mindig csak egy kicsi hiányzott volna. És nem, és nem, és nem… Valamiért nem sikerült… És most is… Annyi, de annyi próbát kaptunk……. Tovább »
„Hány el nem csókolt csók, mit őriz még a szánk…”
Váratlanul tört át bennem, tudtam, hogy nem a jelen, hanem a múlt… Nem is ez az élet, hanem pillanatképek sora, ahogy kergetjük a Sorsot, ami egyre távolabb lök minket egymástól. Úgy, mintha mindig csak egy kicsi hiányzott volna. És nem, és nem, és nem… Valamiért nem sikerült… És most is… Annyi, de annyi próbát kaptunk……. Tovább »
Annyi embert látok elfojtással, hogy az valami hihetetlen. Kimondatlan szavak fojtanak meg minket, félelmeinkkel és szeretet sérüléseinkkel bajlódunk, miközben szomjazzuk a szeretetet. Azt látom, hogy a férfi-női kapcsolatok egy része el van dugaszolva az elfojtásokkal, az állandóság látszatába és az ál-biztonság illúziójába kapaszkodva. Ha most azon gondolkodsz, kimondj-e valamit, csak egyet mondhatok: Igen! Akár azonnal!... 
Amikor együtt táncolunk, összekapcsolódunk… Összekapcsolódunk egy pillantásban, egy összekacsintásban, egy olyan viccben, amit csak mi ketten értünk. Összekapcsolódunk egy ölelésben, egy mosolyban, egy érintésben. Összekapcsolódunk egymásban, könnyedén vezetve egymást: Te engem kívül a világban, én Téged belül a lélek útvesztőiben.... 
Az „erős nők” facilitálása során tapasztalom, hogy ezek a nők érzik azt, hogy ez így nem jó, de egyfajta huszonkettes csapdájába esnek, mert olyan élethelyzetük van, ami szinte megköveteli számukra azt, hogy erősek legyenek. Közben pedig mindennél jobban vágynak arra, hogy olykor “gyengék” is lehessenek. Az igazi Nőt megélni azonban csak egy igazi Férfi mellett… 
Védekezünk, mert megtanultuk, hogy ha nem tesszük, akkor sérülünk. Megbántanak minket akarva akaratlanul, veszteség ér minket, egyedül maradunk vagy más egyéb nehézséggel szembesülünk. Úgyhogy inkább megelőzni próbáljuk mindezt. A falaink ezért épülnek. De a falaink egyben a korlátaink is. A korlátok néha jók, mert meg tudunk bennük kapaszkodni, tehát biztonságot adnak. De egy idő… 
Sokszor kaptam azt a bókot vagy elismerést, hogy „hiteles vagyok”, de szinte mindig csak zsebre vágtam anélkül, hogy igazán befogadtam volna. Hogy úgy igazán, sejtszinten elismertem volna saját magamnak mindazt, amit nyújtok másoknak. Nem tettem és valójában nem is értékeltem ezt eléggé, hiszen úgy voltam vele, én csak írom, ami jön belőlem… Mi ebben a… 
Igazivá válni pedig egy folyamat, befektetés és munka. Hagyjuk már ezt a „Hol vannak az igazi Férfiak és hol vannak az igazi Nők kérdést! A Nő a Férfit keresi, a Férfi a Nőt. De mostanság azt látom, hogy teszik mindezt eléggé kétségbeesve. Mindkét oldalról azt zengi a tömegmédia, hogy nincsenek „igazi” Férfiak, meg „igazi” Nők…. 
Hosszú ideig csak sután botladoztam a női szerepben. Nem éltem, sőt ítélettel vegyes ellenállással tekintettem mindazokra, akik teljességükben élték a Nőt. Pont ezért érzem, látom, ha valakit most – ugyanezzel – én magam frusztrálok. A szabad, végtelenségében áradó, boldog, önfeledt Nő ereje ugyanis megosztó tud lenni: nem mindenki tudja el- és befogadni, mondjuk nem is… 
Elmentem a határaimig, sőt még azon is túlra. Ott álltam egy szakadék szélén és akkor bizony feltették a kérdést: vajon mered-e? Vissza vagy előre? De ha előre, akkor most egy nagy lélegzetet kell venned és ugranod kell… Fogalmam nem volt, mi vár rám, de azt tudtam, hogy csak egy út van: előre. Nem azért, mert… 
Messzinek tűnik, mintha nem is ebben az életben lett volna, amikor elindultam feléd… Az út első lépése a megengedés volt, hogy szerethetlek. Kezdetben csak „elméletben”. Mert a fejemben Te másé voltál, és én is másé voltam. És ez a fejben összerakott birtokos szerkezet sokáig teljesen megbénított. Így legelőször Önmagamon kellett átlépnem, hogy eljussak Hozzád, és… 
Életem legnagyobb próbáit nem férfiaktól, hanem nőktől kaptam. Azoktól a nőktől, akik láttak bennem valamit – legtöbbször olyat, amit akkor még én sem láttam Önmagamban. A próba pont erről szólt… szinte mindig. Hogy hagyom-e magam. Hagyom-e magam eltéríteni az utamról és hagyom-e, hogy kétségbe vonjam azt, hogy ki is vagyok valójában. És nem utolsósorban, hogy… 
A változás örök, pedig mindent megteszünk, hogy ellene menjünk. Küzdünk, kapaszkodunk, óvnánk azt, ami van, mert nem bízunk a jövőben. Nem bízunk valójában Önmagunkban és abban, hogy minden változás minket szolgál. Pont ezért oly sokszor beragadunk. Azt hisszük, ilyenkor biztonságban vagyunk, pedig csak a félelmeink fognak minket vissza. Legtöbbször azonban csak egy nagy levegőt kellene… 
Hogy szeretnéd, hogy szeresselek? Kedvesen, féltőn magamhoz szorítva, hogy tudd, a karjaimban boldogság, nyugalom és béke vár? Szabadon, elengedve, nézve repülésedet, ahogy szikrázol, izzol a tűzben, ami lényed legmélyéből árad szárnyaid suhogása közben? Némán, szavak nélkül, a szemeidbe nézve, látva a gyermeki mosolyt megcsillanni arcodon, ami engem is a mennyekbe repít? Hangosan, elhalmozva kedves szavakkal,… 
Lásd a lelket minden arc mögött. Minden fájdalom vagy félelem mögött, minden ki nem mondott, vagy túl hangosan mondott szóban. Minden harag, minden kizárás, minden elfordulás, minden menekülés mögött. A lélek próbál szólni hozzád, csak nem tudja, hogyan tegye. Nem tudja, mikor tegye. Nem tudja, jót tesz-e vele. És ebben a tehetetlenségben van, hogy „rossz”… 
A legtöbb kapcsolati kérdésben nagyon gyorsan szinte mindig a másik fél felé kanyarodik a téma. Elkezdjük szétszedni, szerelni, majd újra összerakni. Mindent megteszünk, hogy megértsük, megváltoztassuk, és ha hoz is megértést és előrejutást ez a fajta cselekedet, a valódi feladat mindezek után Önmagunk felé fordulni. Mert amit a másik tesz, az róla szól. Amit pedig bennünk… 
2014. január 17 egy hűvös téli este volt, amikor a nappali kanapén ülve a lány álmodozni kezdett. Valami kósza vágyként élt benne egy kép a jövőről. A jövőről, ami hihetetlennek, elérhetetlennek tűnt, de ami iránt mégis roppant mód vágyott. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Talán… Ő azonban nekivágott, elkezdte. A vágyai legyőzték a félelmeit… 
A mesék rég elfeledett, ősi igazságokat rejtenek. Rita barátnőmmel imádjuk a meséket, és ma szinte egyszerre találtak meg minket meseszámok, amelyekből valamifajta „nagyobb kép” is összeállt bennem azzal kapcsolatban, mire is tanítanak minket a mesék a párkapcsolatok és a férfi-női szerepek vonatkozásában. Komoly társadalmi sztereotípiák dőlhetnek le bennünk, ha figyelmesen nézünk egy-egy mesét.... 
Mostanában egyre többen találnak meg azzal, hogy „váratlanul” szerelmesek lettek, és ez sokszor robbantja az olyan kapcsolatot, amit már csak a megszokás, a változástól és változtatástól való félelem vagy a közös lakás-hitel-gyerek triásza tart össze. Az is sokszor merül fel kérdésként, hogy ilyenkor mit tegyenek, merjék-e megélni a szerelmet és ha igen, vajon mire számíthatnak?... 
A tökéleteset keressük. Társban, munkában, ajándékban, és ilyenkor karácsonykor a karácsonyfában is. Rohanunk, meg sem állunk, és nézünk, de nem látunk. Mert a kérdés valójában csak az, megtaláljuk-e, felfedezzük-e, és rájövünk-e, hogy nem a másikon, hanem csak rajtunk múlik, hogy tökéletesnek látunk-e valamit vagy valakit. Engem erre tanított idén a mi tökéletes karácsonyfánk…... 
Mi is az a fény, aminek a megszületéséről oly sokat olvasni? Tudjuk-e ezt a fényt magunkban keresni, vagy most is valami külső forrásban próbáljuk megtalálni? Hogyan éljük meg mindezt saját magunkban? Ez az időszak tökéletes időpont a csendesedéshez, a befelé nézéshez és a fényünk újjászületéséhez lelkünk legmélyén.... 
Rendhagyó írás következik a blogon egy olvasói levél szó szerinti közzétételében, mivel mélyen hiszem azt, hogy a példák Erőt adnak a nehéz pillanatokban, amikor már majdnem feladnánk, amikor már elvesztjük a hitünk, és amikor eltévedni vélünk az Élet sűrűjében. Szolgáljon Nia története tanulságul mindenki számára, hogy nem szabad feladni és merjünk hinni, elengedni, választani és… 
Felnézek az égre és rám mosolyog a telihold, köszönt, hív. Mintha kedvesen mosolyogva csak biztatna: „Tudom, hogy már elfáradtál kicsit, hiszen intenzív év van mögötted, de már nincs sok hátra. Már csak egy lépés vagy kettő, te is biztos érzed…” És érzem, persze. Soha nem látott gyorsasággal formálódom.... 
Vajon hogyan is értette ezeket a sorokat József Attila? Életútját ismerve hihetjük azt, hogy „belehalt a szerelembe”, de ez felszínes és túlságosan is leegyszerűsített megközelítése lenne a történetnek. A szerelembe nem mi magunk, sokkal inkább az egónk hal bele. Bár nem is belehal, inkább csak feloldódik. És ez elsőre veszélyesnek, félelmetesnek és irányíthatatlannak tűnik. ... 
Akár még csak keresed, akár nem keresed, csak rád talál, akár már párkapcsolatban vagy, van egyetlen nagyon egyszerű kérdés, ami segít abban, hogy eligazodj a szíved oly sokszor kalandos útvesztőiben. Azt, hogy ki az Igazi számodra, azt egyszerűen érzed, erre nincs matematikai képlet. Mégis, ha tudatosan ránézel a kapcsolatodra, a nulladik lépést valójában Önmagadnál kell… 