Befogadni a szerelmet…

Emlékszem… Csak feküdtem a földön és nem hittem el. Másfél óra tánc után felszabadult bennem valami, ami ki akart törni a mélyből. Folytak a könnyeim és azt éreztem, nem lehet ennyire könnyű. Hogy nem lehet az, hogy szinte csak egy lépés, hiszen annyira megszoktam már azt, hogy nehéz legyen. Azt, hogy fájjon, hogy megküzdjek, hogy túljussak, hogy felismerjek, hogy összerakjak, hogy rájöjjek, hogy meghaladjak…  Felmerült bennem a kérdés, hogy de akkor vajon mi lesz ezután? 

Ha tényleg csak egy lépés, ha tényleg ennyire könnyű is lehet, akkor hogyan tovább? Teljesen abszurd volt a helyzet, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek magamon, így talán egyszerre tettem mindkettőt. Kicsit kisült az agyam a tisztánlátástól, mint aki lefagy egy beszélgetés közben egy olyan választól, amire nem számított.

És akkor egyszerűen csak annyi jött, hogy most már nincs szükség másra, csak arra, hogy a kezeimet széttárjam és egyszerűen befogadjak… Tudtam, hogy ez lesz a kulcs, hogy ez a “gyenge pontom”, itt még volt valami, és hirtelen ez teljesen egyértelművé vált. Komolyan nem értettem, mi a bajom. „Te teljesen hülye vagy, Andi” – gondoltam magamban…

• Már megint ez a francos befogadás… – tört ki belőlem…
• Ez a tiéd? – Kaptam a kérdést… És persze tudom, hogy magamon kívül még sok más embert is érzékelek, de azt is tudtam, hogy ez nagyban az enyém… Igen.

Az elmúlt hónapok nem szóltak másról, csak arról: Mi az, amit nem fogadok be, amit ha befogadnék, megváltozna minden? Többször feltettem magamnak ezt a kérdést, és kétszer olyan választ kaptam rá, ami fenekestül felforgatta az életemet.

Emlékszem az ellenállásra, ami bennem volt akkor, amikor először az jött: Szerelem… Befogadni a szerelmet… Mindent megtettem, hogy eltoljam magamtól… Már magától a szótól is kivert a víz. Sokat gondolkoztam azóta azon, hogy miért.

Ami fáj a léleknek, attól inkább elzárja magát. Nem akarja, hogy újra megsérüljön, vagy nem akar újra sérülést okozni. Ezért nem merjük befogadni a szerelmet… Azért, mert korábban sérültünk a szerelemben: akár „okozóként” akár „áldozatként”. Ezért inkább nem veszünk róla tudomást.

Mintha ott sem lenne, hiszen jól megvoltunk nélküle eddig is. Csak közben érezzük, hogy valami nem teljes bennünk, valami hiányzik, valami mélyen feszít és kitörni vágyik. Mert lehet, hogy mi nem akarunk tudomást venni róla, de attól az még ott van és hat ránk, tudattalanul. Ha akarjuk, ha nem. Tudattalanunk pedig hatással van életünk minden pillanatára.

Befogadni a szerelmet és vele együtt Önmagunkat… Megélni a teljességet… Elhinni, hogy a vágyat a valóra válástól sokszor csak egy pillanat választja el egymástól… Megnyílni az ismeretlennek… Túllépni a határokon, át a határtalanságba… Veled… Együtt… Maga a Csoda… Az Élet nem várt, de annál varázslatosabb Ajándéka… Itt és most befogadlak…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.