Ne félj, ne szégyellj szeretni és szerelmesnek lenni!

Bárkit is szeretsz, ne szégyelld! A szeretetnek és különösen a szerelemnek nincs oka. Csak van, csak árad megmagyarázhatatlanul, csak létezik. Szeretni és szerelmesnek lenni nem rossz, amiért büntetni vagy szégyellni kellene magadat. A lélek természetes állapota az, hogy szeret. Csak elfelejtettük és azt érezzük, ez valamiféle különleges és szokatlan helyzet, amivel sokszor nem tudunk mit kezdeni. Pedig maga az érzés a legfelemelőbb dolog a világon!

Mondjam vagy ne mondjam?

A napokban rám írt egy olvasóm a Facebookon, elkezdtünk beszélgetni. Előre kérek mindenkit, ne kérdezzetek tőlem olyat, hogy mit csináljatok? Örülök, ha a saját életemben elnavigálok, fogalmam nincs, mit kellene csinálnotok. 🙂 De persze egy külső nézőpont segíthet abban, hogy más megvilágításba kerüljenek a dolgok, így a választást könnyebb meghoznotok.

Ezt teszi egy facilitátor. Válasz helyett legtöbbször kérdez, és a válasz, ha megszületik, benned születik meg. Tehát szó szót követett és kérdező társam végül kimondta magának a választ: „Megmondom neki, hogy szeretem, nincs mit szégyellnem. A szeretetet meg főleg nem kell szégyellni. Köszönöm, azt hiszem csak megerősítésre vártam.”

Én örültem, hogy a kérdés megoldódott benne, csak aztán elgondolkoztam azon, hogy Te jó Isten, hogy jön össze a szeretet a szégyennel? És vajon hány ember kapcsolja össze a kettőt? A szégyen a legalacsonyabb energiával bíró érzelem, míg a szeretet a legmagasabb, akkor hogy csavarodhat össze a kettő?

Félünk szeretni. A fokozatok valahogy úgy vannak, hogy félünk/ nem merjük/ nem akarjuk elismerni, hogy szeretünk, szerelmesek vagyunk. Szerelmesnek lenni a szeretés egy formája. A legnagyobb energiával bíró formája, ami képes arra, hogy hegyeket mozgasson meg, csodákat és egységet teremtsen. Szerelmesnek lenni nem lehet szeretet nélkül.

És ezt sokszor nem merjük elismerni még saját magunknak sem. Ezt hívják elfojtásnak. Tudatalatti énvédő mechanizmus. Aztán amikor már akkora nagy a nyomás a tudatalattinkban, hogy nem bírja tovább, kitör. Már nincs se nappalunk, se éjszakánk, győz az igazság: elismerjük magunknak, hogy szeretünk. Aztán valamiért elkezdjük magunkat hibáztatni emiatt. A hibáztatás a bűntudattal ér fel, ami szintén nem túl magas rezgésű mező.

Nyisd meg a szíved: A szerelem (f)elismerése

A következő lépcsőfok: Már elismertük. hogy szerelmesek vagyunk. Saját magunknak. Na de akkor mit kezdjünk ezzel a (f)elismeréssel? Mondjuk, vagy ne mondjuk meg a másiknak? A jó hírem az, bármit is választasz, az lesz a jó választás. Én világ életemben az „egy életem, egy halálom, inkább kimondom, minthogy életem végéig bánjam, hogy nem mondtam ki” elvet vallottam, merthogy a szeretésben semmi szégyellnivaló nincsen.

A szégyen kérdés leginkább amiatt merül fel, hogy vajon a másik mit fog gondolni és reagálni rá. És erre neked mi lesz a reakciód. Tehát valójában nem a szeretetet szégyelled, hanem a másik reakciójától, leginkább az elutasítástól félsz, és az elutasítástól való félelmed vetül ki a szégyenérzésben.

A másik fél reakciója széles skálán mozoghat. Alapvetően két eshetőség merülhet fel, de annak is számos alváltozata színesítheti a spektrumot.

1.Ő nem szeret./Nem „úgy” szeret

Ha nem szeret, vagy nem „úgy” szeret, akkor legalább tudod és tovább tudsz lépni. Lehet, hogy pillanatokra, órákra, napokra, hetekre borzalmasan érzed magad és azt hiszed, vége a világnak, de legalább már nem vagy kétségben, nem őrlöd magad, idővel élheted tovább az életedet. Van az úgy, hogy mi szeretünk, más pedig nem. De ha ez visszatart attól, hogy legközelebb merd vállalni az érzéseidet, lehet, hogy olyan lehetőséget szalasztasz el, ami életed legszebb időszakát hozná el számodra.

2.Ő is szeret.

Ha Ő szeret, ott még felmerülhetnek a következő lépcsőfokok: Bevallotta-e már legalább magának? El meri-e mondani neked? Majd végül ha mindkettőre igen a válasz, hogy akkor mit kezdetek ezzel a helyzettel? Mert valójában még ezek után is számos eshetőség merülhet fel, a már onnantól kezdve kéz a kézben jártok-tól a bevallottahogyszeretdekicsitmégfélszeretni állapoton keresztül az elmenekülmesszire helyzetig.

Arra tanít, amit meg kell tanulj

Egy valamit ne felejtsünk el: a kapcsolatainkban fejlődünk leginkább. Különösen a párkapcsolatunkban. Aki eddig nem is tudott/akart/mert változtatni, az ezáltal motivációt kaphat.

Aki nem mert szembenézni Önmagában bármivel, rákényszerül arra, hogy igenis szembenézzen. Aki nem tudott elengedni, ő megtanul elengedni. Aki idáig menekült, megtanul megállni. Aki szeret halogatni, elkezd dönteni. Aki nem tud befogadni, rájön, hogy nem kell mindig adjon, megtanul kérni és befogadni. Akit eddig a félelmei irányítottak, teret enged a benne élő szeretetnek. Aki megszokta, hogy mindent irányítson, megtanul engedni a gyeplőn.

A másik pont arra tanít, amit egyébként messze elkerülnénk, amire saját magunktól talán sosem vállalkoznánk, és ehhez mindig olyat kell tennünk, ami elsőre kényelmetlen, ami túl van a komfortzónánkon. A paradoxon az, hogy ezeket a dolgokat legtöbbször „csak magunkért” nem tennénk meg… De Érte igen. És azáltal, hogy Érte megtesszük, valójában ezzel kerülünk egy lépéssel közelebb Önmagunkhoz. És amikor egy lépéssel közelebb kerülünk Önmagunkhoz, egy lépéssel közelebb kerülünk a másikhoz is.

A lélek természetes állapota a szeretet

És hogy még mélyebbre menjek az összefüggések megvilágításában: Lássuk azt, hogy csak az egónk fél szeretni. A lélek természetes állapota a szeretet. Az ego falai azok, amelyek távol tartják a szeretet és a szerelem érzését tőlünk, mert túl akar élni. Az igazi szeretetben nincsenek falak. És bizony van, hogy a legnehezebb lépés befogadni a szeretetet és a szerelmet. Először Önmagunktól (amikor saját magunknak elismerjük), azután a másiktól (amikor a másik elismeri nekünk.) Mert az ego retteg attól, hogy megsemmisül.

De ahogy az ego falai elkezdenek leomlani, a lélek kiszabadul a „fogságból”, amibe korábban zárta magát és kivirágzik, szabaddá válik és szárnyal. A falak azonban sosem egyszerre és rögtön omlanak le. Leginkább téglánként, soronként, és ha ki is mozdítja őket egy robbanás, a törmelékek eltakarítása is időt vesz igénybe.

Ezt az egész helyzetet gyönyörűen fogalmazta meg József Attila az Amit szivedbe rejtesz című versében:

„Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.”

A fentiek tükrében talán már értjük ezeket a sorokat is. A szeretetbe és a szerelembe fizikailag nem halunk bele. Az egónk viszont lehet, hogy „kicsit” igen. Amikor feloldódik abban, ahogy a lelkünk átadja magát a szeretetnek, a szerelemnek, az az egónknak veszteség. Számunkra, a lelkünk számára  azonban egy csodás lehetőség az igazi kiteljesedésre…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.