Oly sokszor elveszítettelek már…

Oly sokszor elveszítettelek már. Hirtelen és váratlanul. Azt éreztem, mintha ezernyi félig leélt életünk lett volna már, ami nem teljesedett be együtt, nem teljesedhetett be. Ezért volt annyira nehéz az elengedésed, hiszen mintha valami kódként lelkemben élt volna, hogy az elengedés az valójában elvesztést jelent… Hiányt. Fájdalmat. Váratlant. Amire nem voltam felkészülve. Tudattalanul is egyenlőségjelet raktam a kettő közé. Elengedés = Elvesztés. Örökre…

Minden kezd szép lassan összeállni bennem… Egyik mozaik a másik után… Az Univerzum küldi az eszközöket, a lehetőségeket, a módszereket, hogy megértsem Önmagamat, a múltamat, és ezáltal a jelenemet. És nem csak ezt a 33 évet… Sokkal, sokkal többet…

Pedig csak egy ártatlan feladatként indult a workshopon… Kapcsolódni kellett és megérinteni egymást, segíteni a másikat abban, hogy érezze, hogyan szeretnénk az érintést… Majd a végén az elváláskor arra is figyelve, hogy az elengedés ne túl hirtelen, hanem sokkal inkább a folyamatba belesimulva történjen, lágyan, kedvesen. És akkor hirtelen felvillant bennem az érzés, olyan mélyről, hogy fizikai fájdalom hasított a szívembe, és nehezen tudtam visszafojtani a könnyeimet…

Én korábban sosem tudtalak így elengedni… Nem volt lehetőségem rá… Az elengedés eddig szinte mindig veszteségnek köszönhetően, váratlanul köszöntött az életembe, ami fájdalommal járt. És annyiszor buktam már bele…  Annyiszor nem sikerült… És most meg elvileg a feladat ki volt pipálva… Elvileg…

Ezért akartam a pillanatot, mindennél jobban, mert a lelkem vágyott erre a teljességre veled, és rettegett az ismételt elvesztésedtől. Hogy váratlanul, egyszer csak majd megint nem leszel. Ahogy annyiszor korábban, ez is csak egy félig leélt élet lesz, ami el sem kezdődött igazán… Hiszen oly sokszor elveszítettelek már…

Kétségbeesett kapaszkodással ki akartam használni minden együtt töltött pillanatot, félve attól, hogy vajon most is ez lesz-e az utolsó. Mert eddig az elválás mindig traumával járt. Olyan lélekfájdalommal, amit cipeltem magammal egyik életből a másikba. És talán volt, hogy ugrottam is, amikor a szakadék szélén álltam. Kötél nélkül, bele a semmibe, a halálba… Mert nem tudtam elviselni a hiányod…

Fel-feltörő emlékképek mindezek, amelyek a semmiből a semmibe tartanak, és mint valami lufi pukkannak ki a tudatosodás, a pillanatnyi emlékezés, átélés perceiben. Sok-sok lufi pukkant ki mostanában, szabadultam meg ezáltal évezredek terheitől, és gyógyultam közben.

És mindehhez csak az kellett, hogy átéljem, az elengedés lehet finom és könnyed is. Az elengedésnek nem feltétlenül kell traumával járni, az elengedésre fel lehet készülni, és bármi is történt korábban, az nem predesztinál a jövőre nézve. Mindenhol, ahol az elvesztéssel azonosítottam az elengedést, azt most szépen elengedem, nem teremtetté teszem, és ezzel átírom a múltat. Nincs már hatással rám…

Azt hiszem, ez az egész történetem esszenciája… Az elengedés… Téged, a fájdalmat, a félelmet, az akarást… Számos aspektusból megéltem már. Ez egy újabb volt. Az akarás elengedése. És most csak annyit tudok mondani:

Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.