Vannak, percek, amikor már sok(k)ként éljük meg a pillanatot… Amikor már az utolsó szalmaszálba is kétségbeesetten kapaszkodunk. Amikor feltör minden ősi félelmünk újra és újra, hogy próbára tegyen ismét. Amikor hadakozunk a Sorssal és Istennel, hogy de miért… Meddig kell még küzdeni? És pont itt suhan át bennünk a lényeg… Semeddig. Küzdeni nem kell. És ekkor tudjuk, hogy itt a lehetőség, hogy végre átadjuk magunkat…
Átadni magamat… Mert már elfáradtam. Mert vannak pillanatok, amikor már úgy érzem, nem bírom tovább. Amikor már olyan nehéz, hogy azt hiszem, egy lépést sem tudok tovább tenni. És most már talán tényleg mindegy, hogy mi történik…
Ekkor válok képessé átadni magamat. Valaki más kezébe helyezni, vagy valakivel megosztani az irányítást. Ezzel egy időben a Teremtő kezébe rakni a Sorsomat, mert talán ő nálam jobban tudja, mi a szándéka velem. „Legyen meg a Te akaratod.” Ezzel engedem el a félelmeimet, a terheimet, az akarásomat, az irányításomat… Úgy igazán…
Ezzel engedem el az akarást… Hogy legyek, hogy tegyek, hogy valamivé vagy valakivé váljak, hogy szív helyett észből, kemény verejtékből teremtsek… Ezzel engedem el az irányítást… a kiszámításhoz való ragaszkodást, azt az illúziót, hogy nem engedhetek a gyeplő szorításából.
Irányítani akarok, mert félek. Fogalmam nincs mi lesz akkor, ha elengedem magam. Ha átadom magam. Az olyan bizonytalannak tűnik elsőre. Úristen, hiszen már sérültem így! Átadtam magam és bántottak – vagy én bántottam. És akkor megfogadtam, hogy soha, soha többé nem teszem ezt. Ha jót akarok magamnak, akkor biztos nem. Ezért inkább jobb, ha a jól bevált és ismeret keretek között játszok. Ami biztos(nak tűnik) – első látásra.
A biztonság… Mi is az a biztonság? Hol van? Hogy tudom megfogni, egyáltalán miért is akarnám megfogni? Hol Önmagamba rejtem, hol másokban hiszem. Az előbbi talán erősebb. Megszoktam, hogy „én megoldom”. Olyan nincs, amit én ne oldjak meg, hiszen amit nagyon akarok, azért csak tennem kell, és meglesz. Eddig milyen jól működött… Eddig… Mert bennem van az Erő, a lehetőség, a képesség. És igen. De bennem van a gyermek sérülése is, akit bántottak, és aki bizalmat vesztett. Valami ősi bizalmat, hogy nem bízhat, mert elárulták és nem védik meg. Nincs biztonságban. Csak magában bízhat. Ezért irányítania kell. És eddig működött. Egészen jól…
Bennem van a kislány sérülése, akit bántottak, és akit nem védett meg egyetlen Férfi sem. Nőként nem voltam még biztonságban igazán… Soha… Egyetlen Férfi mellett sem… Ha az anyagi biztonság megvolt, hiányzott az érzelmi biztonság. Ha az érzelmi biztonság megvolt, hiányzott az anyagi biztonság… Kezembe vettem hát a Sorsom és teremtettem, irányítottam, szigorú keretek között, a saját módszereimmel, sokszor küzdve minden szabály ellen… Most pedig csodálkozok, miért is olyan nehéz ez az Önátadás… Miért kell a legősibb félelmeimmel szembenéznem újra és újra. Mert tudom, hogy itt már jártam… Ezeknél a köröknél, nem is olyan rég, hogy miért is akarok ennyire irányítani.
Mert hát mennyivel könnyebb irányítani, mint bízni. Bízni magamban, hogy azért szeretnek, aki vagyok. Elhinni, hogy valaki életében lehetek ajándék, hozhatok mosolyt, könnyedséget és örömöt… Megélni a bizalmat saját magamban, hogy szerethető vagyok. Elvárásoknak való megfelelés nélkül. Elküldeni a kételyt, amikor kopogtat, sőt éppen rám törni készül az ajtót. És én menekülnék, ahogy gyerekként sosem tudtam, és most is csak lefagyva állok, ahogy akkor…
Talán azért ragaszkodom annyira a választás szabadságához, mert akkor azt éreztem, nincs választásom. Ezért minden lázadás és menekülés, kérés és könyörgés: csak hagyd, hogy választhassak, mert akkor nem tudtam. Pedig akkor szívesen megtettem volna. Éveken keresztül ezt hallottam a kineziológusomtól minden problémám gyökerére: Elhiszed, hogy nincs választásod… Erősítsd magadban, hogy van választásod. Hát erősítettem. Talán kicsit a ló túlsó oldalára jutva ebben.
És mintha most körbe érne minden az ok-okozati spirálon, aminek valószínű csak a felszínét kapargatják az ezéletbeli megtapasztalások. E mögött rejtőzhet számos előző életbeli sérülés csalódásokról férfiakban, megaláztatásokról, fogadalmakról, bizalom sérülésekről és irányításról.
És mire odaértem, hogy az egésszel szembenézzek, elfogyni látszik az Erő, bár valószínűleg csak az egó mozgósítja a fennmaradó munícióit, mert érzi, hogy veszélyben a jövője. Talán csak meg kellene nyugtatnom, hogy maradhat, ha szeretne. Senki nem tör az „életére”.
„Legyen meg a Te akaratod!” – Suttogom, és a félelmek elszállnak a sötétben, hogy egy új napra virradva a hajnali napfény sugarai ismét Fényt hozzanak a szívembe…
Zene: Ross Copperman – Holding On and Let it Go
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: