Robbantott a héten két férfi a nőknél és elképesztő látni, milyen feszültségek és indulatok ömlenek ki a nőkből. Sokan feljogosítva érzik magukat, hogy most akkor megmondják a tutit, kiállva a jogaikért, csak azt nem vesszük észre, hogy ezzel egyre jobban nő a szakadék a két nem között.
Mert akár Kovács Ákos, akár Kövér László csak egy tünete a jelenlegi társadalomnak. (Zárójelben megjegyzem, kettejük nyilatkozatát nem mosnám össze, mert felületesen nézve habár hasonlónak tűnnek, valójában azonban a szándékot és a kontextust vizsgálva mégsem azok. Így én most inkább csak az Ákos-féle megnyilatkozásról írnék.) Habár a fogalmazás nem volt szerencsés, úgy tűnik Ákos mondatai szolgáltatták a casus bellit egyfajta nemek és szerepek között kirobbanó „háborúhoz”.
Nem vesszük észre, hogy változás alatt állnak a férfi és a női szerepek, vagy ha észre is vesszük, nem tudunk még ezekkel a változásokkal mit kezdeni. Ez a változás egyéni szinten kezdődik, de nem szakítható el a társadalmi folyamatoktól. Úgy látom, vannak olyan nők, akiknek most jól esik és megnyugvást ad, hogy végre kiönthetik magukból azt a sok belső frusztációt, amivel az Élet szembesíti őket. Legyenek akár gyermekre és családra, vagy karrierre és munkahelyi sikerekre vágyók, netán mindkettők.
Tegye tehát ezt most meg bátran mindenki, akinek ez jólesik, csak utána ne ragadjon benne ebben a haraggal vegyített, felháborodásba álcázott önigazolásban. Vagy ragadjon, csak vegye észre, hogy ezzel mit teremt a saját életében.
Igen, szerencsétlenül elhangzó mondatok voltak ezek, mert senki ne mondja meg számunkra, hogy mi a feladatunk. De ha képesek vagyunk nem személyes támadásnak megélni ezeket a mondatokat, észrevesszük, hogy valójában ez az ami kiakaszt minket: amikor irányítani akarnak, elvárják tőlünk, megmondják nekünk, mit tegyünk vagy mit ne tegyünk, amikor szabadságunkban és szabad akaratunkban korlátoznak minket.
Nem Ákos az, aki zavar minket, hanem az, hogy azt érezzük, csorba esett a Sorsunk irányításához és alakításához való „jogunkon”. És vegyük észre, hogy ez nem csak nőként jár nekünk, hanem nemtől függetlenül mindenkinek fontos. A férfiak ugyanúgy szenvednek ebben a társadalmi zűrzavarban, ahogy mi nők.
Ha túl tudunk látni és ki tudunk lépni a saját életünk nehézségein, a médiában elhangzó szavakat is képesek vagyunk nem személyes sértésnek venni. Engem személy szerint egyáltalán nem érdekel, hogy bárki mit vár el tőlem. Nemhogy Ákos, még a saját családom elvárása sincs rám hatással. Az, hogy hogy reagálunk és hogy éljük meg ezeket az elvárásokat, csak és kizárólag tőlünk függ.
Azoknál a nőknél robbant ez a néhány mondat bombaként, akik valamiért nem azt az életet élik, amit szeretnének. Vagy azt élik, csak érzékelik az elvárásokat és van bennük egy program, hogy ezeknek az elvárásoknak meg akarnak felelni. Feszül bennük, a saját lelkükben valami, ami most legalább – jó esetben – tudatos szintre feltört, a kérdés csak az, mit kezdenek velük.
Mert lehet kifelé mutogatni és utálni Ákost ezekért a mondatokért, és fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy valójában miért is zavar ez engem ilyen nagyon? Sok nőt nem kavartak fel ezek a mondatok – ők általában rendben vannak magukkal, az életükkel és a társadalomban betöltött szerepükkel.
Nézőpontok lehetnek a nők és a férfiak szerepéről, feladatairól a világban, de képesek vagyunk-e ezeket a nézőpontokat ítéletek nélkül el- és befogadni? Nem minősíteni egyiket jobbnak a másiknál, véres szócsatákat vívva és önigazolásokat gyártva valami ideológia mellett vagy ellen, hanem elfogadni azt, hogy bárki gondolhat bármit a kérdésről.
Háborgó nőként asztalt borítva a férfi nemre azt nem vesszük észre, hogy ugyanúgy megítéljük a másikat, ahogy ő megítélt minket. Az ítéletek között pedig nincs különbség. Nyílt leveleket írunk egymásnak, mert nyilván könnyebbnek tűnik ez, mint Önmagunkba nézni.
Ha képesek vagyunk teljes elfogadással nézni a kérdésre, hogy a férfi is emberből van, és ő nem tudja másképp csak férfi szemmel látni a világot, ő is hoz magával személyes sorsot, megéléseket, amiből tapasztalatait leszűri, és mögé látunk az ő motivációinak, talán már nem vesszük ezt az egész kijelentést annyira véresen komolyan. Nem egyetérteni kell azzal, amit mond, de mennyiben változna meg a világunk, ha képessé válnánk elfogadni, hogy ő így látja a világot és ezt a kérdést.
Férfiak és nők soha nem fogják ugyanúgy látni és megélni az Életet, és nem is kell, hogy ugyanúgy lássák és éljék meg. A két nem viszont akkor fog az egymás elleni harc helyett megértéssel fordulni a másik felé, ha a kölcsönös oda-vissza adogatáson túl képessé válunk éberséggel, mégis megengedéssel, ítéletek nélkül közelíteni egymáshoz.
Van választásunk, hogy viszonyulunk egymáshoz, az elvárásokhoz, a dogmatikus kijelentésekhez, a szabadságunkhoz és nem utolsó sorban Önmagunkhoz!
Szerző: Ábrahám-Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Ha szeretnél mélyebb önismeretet és felismeréseket a saját életed vonatkozásában, szeretettel ajánlom, a Lélekmozaikok című könyvemet. Megrendelhető itt: Lélekmozaikok könyvrendelés
A kapcsolatokról, elfogadásról, elengedésről, a nehézségek megéléséről szóló A találkozás, ami elrendeltetett című könyvemet megrendelheted itt: Megrendelés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Felfogtam, hogy lezártad a témát, de még azért leírnék valamit. Az erőszakos “megmondók” addig szólnak bele mások életébe, amíg azok hagyják. Ha egyszer úgyis eljön az a határ, amikor azt mondjuk, hogy elég, akkor nem mindegy, hogy mikor mondjuk? Inkább hamarabb, mint később, hogy addig se stresszeljük magunkat azért, mert “jókislányként” nem állunk ki magunkért.
Elvárásokkal dobálózni soha nem hoz valódi megoldást.
Az egyes reakciókkal kapcsolatban pedig csak egy valamire hívnám fel a figyelmet a saját írásommal kapcsolatban is, és részemről zárom a témát: Hölgyeim, akik “nekem estek, vagy nekem akarnának a jövőben”! Akinek nem inge, miért veszi magára? 🙂
Tudom hogy ez a nézőpont nem feltétlenül trendi, mert nem megy senki ellen. Sem a nők, sem a férfiak ellen. Pont a megengedésről, az ítélet mentes életről és az elfogadásról szól… Én is csak most jöttem rá, hogy sokan nem értik ezeket a fogalmakat, úgyhogy majd érdemes lesz jobban bemutatni őket.
Köszönöm a kommenteket és a nézőpontokat.
Andi
Akkor – gondolom – a nők felé intézett elvárások sem a megoldást szolgálják…
A megoldás senkit se érdekel, nem az a cél. Azzal mit old meg pl. Kövér, hogy unokákat reklamál? Vagy Ákos, hogy a nőktől – úgy általában mindegyiktől, nem csak élete párjától – azt várja el, amit? Mi is kérjük az elfogadást, és tőlük is.
Kedves Violetta!
Női-férfi szerepek, változások nem választhatóak külön. Ezért kellene nem egymás ELLEN, hanem egymással EGYÜTT tenni azért, hogy ezek a változások a lehető legkönnyebben és leghatékonyabban orvosolják a helyzetet. Nőknek a nőkét, férfiaknak a férfiakét. Ha bármit is számon kérünk, elvárunk a férfiakon, azzal megoldunk bármit is?
Az egész felbolydulásban alapvetően nem értek valamit, és már évek óta hiába várom egy másik, igazságosabb nézőpont megnyilvánulását, ami helyreállítaná a vita egyensúlyát. Azt nem értem, hogy miért van a népességfogyás egyedül a hölgyek nyakába varrva? Hol van az a híres és befolyásos nő, aki “számonkérné” a férfiakon, hogy ők mennyire megváltoztak az utóbbi százegynéhány évben, s ezzel a mi családalapítási terveinket is mennyire megnehezítik, sokszor egyenesen keresztülhúzzák? Nekik ki és mikor fogja “fejükre olvasni” viselt dolgaikat? Hogy mennyire különböznek nagyapáinktól, sőt apáinktól is, akik természetesnek vették sokkal nehezebb körülmények között is, hogy megházasodjanak és családjuk legyen, amely mellett kitartanak még a történelem vérzivataraibában is, vállvetve néhai anyáinkkal, nagyanyáinkkal? Ez az aspektus teljességgel hiányzik a közbeszédből, amely elég egyoldalú, pedig régóta figyelek erre a témára. Mintha a földön kizárólag csak nők élnének, akik egyedül döntenének mindenről, akiken egyedül múlik hogy lesz-e gyermekük vagy sem, a férfitársadalom meg az árnyékban meghúzódva mélységes csöndben hallgat a saját szerepéről, alkalmanként a miénkről azért persze megnyilatkozva…ezt az egészet néha egy vesszőfutásnak érzem, amikor kvázi bűnbakká téve kell elviselni ezt a sok kritikát valami olyasmiért, ami nekünk fáj a legjobban, a sok létre nem jött család, barátnőink, rokonaink létre nem jött, vagy széthullott családjai…miért nem vagyunk reálisak? Hiszen aki nem él sok-sok éve házasságban, és ismeri a mai valóságot tudja hogy már mindent magunknak kell intézni a legelső lépésektől, mert a másik oldalra hiába várunk…
Kedves Norah!
A megengedés és a más nézőpontok elfogadása nem jelent egyet a meghunyászkodással és a kompromisszumok kötésével. Ha a saját életem irányításához való jogomat bárki is kétségbe vonja, akkor én is meghúzom a határokat – de ezzel egy időben nem ítélem el és meg a másikat. Mert a kettő nem zárja ki egymást. És nem véletlenül választottam szét a politikus megnyilatkozását a zenész megnyilatkozásától, mert igen, a politikus szavai könnyen testet ölthetnek később a törvényhozásban is. Ezért írtam, hogy nem kell egyetérteni azzal, amit mondanak, és sokszor igen, ki kell fejezni az ellentétes véleményt is, de ettől még nem feltétlen kell őrülten kikelnünk magunkból és ítélkeznünk a másik felett.
Kedves Szilvia!
Nem azért írok, hogy igazam legyen. Nem védek senkit és nem is megyek senki ellen. Elfogadom – veled ellentétben – hogy mindenkinek meglegyen a saját véleménye a kérdésről. Azért mert Ákos “híres ember” miért ne mondhatná el a nézőpontját erről a kérdésről? Ki dönti el, hogy melyik nézőpont jobb, mint a másik? Ki dönti el azt, hogy mi a ciki vagy nem ciki? Szerinted ciki? Oké! Szerintem nem. Ki dönti el, hogy MA mi a nő feladata? Ki lehet-e mondani egyáltalán általánosítva, hogy mi a nő feladata? Egyéni szinten dől ez el, mindenki egyéni döntése alapján – erre való rávilágítás a fontos. Hogy ne érezzünk bűntudatot akkor sem, ha gyereket szeretnénk, családot és otthon ülni életünk végéig, és akkor se, ha gyerek nélkül karriert, mert most épp az okoz örömet. Vagy – mint hozzám hasonlóan nagyon sok nő – a kettő összeegyeztetését.
Igazad van, a XXI. század másképp működik, és ebbe a másképp működésben új kihívásokkal is szembe kell nézni a nőknek. De ezzel egyidőben vannak olyan nők, akik a “hagyományos” és sokak által “réginek” titulált női-férfi szerepeket részesítik előnyben és azt választják. Nem azért, mert bárki azt mondja nekik, hanem mert a szívük így diktálja.
Nincs különbség, nincs jó vagy rossz ebben a kérdésben – te pedig az alapján amit leírtál sorrendet állítasz fel. És szíved joga – csak ha kicsit szélesebb nézőpontból tekintünk a világra, láthatjuk, hogy ez csak a torta egyik szelete.
Nem értek egyet a cikkel, pontosan a besimulós inkább hallgatok, mert hülyékkel nem érdemes vitatkozni, mi nők inkább csak kössünk kompromisszumokat szemlélet az ami rendkívül ártalmas. Van egy határ, amit ha egy ismert ember, pláne politikus átlép, akkor nem szabad meghunyázkodni. A saját életed irányításához való jogod vonták kétségbe, úgyhogy az a minimum, hogy elítéled őket ezért. Persze csak beszélnek és nincsenek hatással rád, mert úgyis azt csinálsz amit akarsz, vagy mégsem? Az egyik a kormánypárt tagja, törvényhozó, a másik a magyar kultúra meghatározójának tartja magát, úgyhogy a gondolataik mondataik nagyon könnyen testet ölthetnek olyan formában (pl. törvény), ami már hatást gyakorol rád, ezért kell nyíltan ki állni az ilyen takarodj vissza a konyhába gyűlölet beszéd ellen. A személyes életemmel valóban nem vagyok elégedett, de ha azt kellene tennem, amit ez a két jómadár mond nemhogy elégedett nem lennék, hanem gyűlölném az életem. Ha ismeritek Petőfi versét a kutyák dalát, akkor ezt a gondolatot érteni fogjátok és bocsánat, de én inkább vagyok farkas, mint kutya.
Gratulálok, jó a cikk. Még jobb lenne, ha igazad lenne. Azaz lehet, hogy vannak olyan nők, akik a fent leírtak miatt akadtak ki.
Én azért megvilágítanék számodra egy másik nézőpontot, ha nem bánod. Aztán vagy elfogadod, vagy nem, na én pont az a fajta vagyok, akit hidegen hagy, ha nem kerül elfogadásra a véleményem, úgy, mint téged a mások elvárásai…
A legfőbb probléma Ákos véleményével az, hogy az övé, és ki merte mondani. Elmondta egy olyan világban-világnak az ő keresztény nézeteit, amelyeket már a pápa sem oszt, amely világ nőinek -szerencsére- többsége úgy gondolja, hogy 2015-ben ilyet kinyilatkoztatni ciki. Nem azért, amit sok Ákost védő nőci leírt, mert a többieknek nem dívik otthon “ülni” a gyerkőcökkel, hanem azért, mert nem szeretnek visszafele haladni a korral. Előre fele megyünk. Nem, én nem hiszem, hogy nem tudják a nők, hogy mit is várnak a szerepüktől, kik is ők valójában, ez a kérdés inkább személyükre vonatkozó, mintsem nemi szerepükre. Ide is beszúrnám, hogy bizonyára vannak olyan nők, akik nem képesek bepozicionálni magukat a (számukra) megfelelő helyre, nem tudják, hogy ők hordják-e otthon a nadrágot, kiéljék-e magukat karrierjük szeretetében, avagy maradjanak-e a kaptafánál. Azonban rengetegen vagyunk, akik igenis tudjuk, mit szeretnénk: családot, normális életkörülményeket, hobbit, és akkor ezen felül vannak, akik még karriert is szeretnének, tehát nem -csak- azért dolgoznak, mert muszáj (mert ugye, sokaknak igenis muszáj), hanem azért, mert szeretik, amit csinálnak. És ettől még imádhatják a gyerekeiket és törekedhetnek ama egyensúly megteremtésére, amelyben elegendő idő jut munkára és családra egyaránt. Igen, van, akinek ez nem sikerül, de őt sem Ákos fogja felvilágosítani, van egy olyan sanda gyanúm.
Szóval mondja csak el a véleményét – szűk baráti körben, és nem azért, mert véleménydiktatúra van, hanem azért, mert vérciki, ha úgy gondolja, a nő fő feladata a gyermeknevelés, háztartásvezetés, és a valakihez tartozás. Azaz persze, ez a fő feladata, mert így alakult ki az idők során, de MA már nem így van. Ma már ugyanolyan kenyérkeresővé kényszerült, mint a férfi.
És, ha már nincs véleménydiktatúra, akkor ő, mint ismert ember, ikon, estébé, ne nyilatkoztassa ki, hogy kinek mi a feladata, amikor igenis vannak olyan nők, akik nem szeretnének gyereket, mert nem érzik úgy, hogy jó anyák lennének. Nekik nem a női szerepkörrel van bajuk, hanem önmagukkal, és ezen Ákos a megmondással nem segít, lévén, nem pszichológus.
Aki olyan ismert, mint ő, akit ilyen sokan nagyra tartanak, az nem böföghet akármit.
Ezen túl, bocsánat, de még egy problémám van: igenis össze lehet őt mosni Bajszos Lacival, amióta a Fityisz így bevédte Ákosunkat. Ki kérte meg őket? Ja, hogy ők ezt a vonalat képviselik? Jó barátok? Tudtuk, de akkor is, nekik ehhez mi közük? Semmi! Ám amióta ők megcsinálták, hogy közük legyen hozzá, azóta igenis össze lehet őket mosni.