Nem hiszek a véletlenekben. Hiszem azt, hogy aminek meg kell történnie, meg fog… Ha valakivel dolgom van még, találkozunk. De nem feltétlenül akkor, amikor mi azt annyira akarnánk. Sőt. Olyankor a legritkábban. Jobbára hónapok vagy évek múlva, amikor már mindkettőnk részéről megértünk rá. Ha van még közös utunk, az Univerzum is besegít. Te is tapasztaltad?
Néhány hónappal ezelőtt mit nem adtam volna a találkozásért… annyiszor ígérte, és sosem jött el. Annyira vártam, hogy minden programomat alárendeltem neki. Bármikor jó volt, csak végre sikerüljön. Valamit tudott, amit más nem… titkokat, érzéseket, fájdalmakat… kapocs volt Hozzá, akit még nem tudtam elengedni. Azt hittem, ha újra találkozunk, visszajön egy érzés a múltból, megszűnik a mardosó hiány és az egyedüllét érzése…
Eltelt egy hét, majd még egy… felszakadt bennem mélyről a harag, hogy már ő is cserbenhagyott… Néhány hetes önsajnálat után azonban hirtelen ráeszméltem, hogy ugyanazokat a köröket futom, mint korábban… Olyan fontossá tettem valakit az életemben, olyan nagy jelentőséget tulajdonítottam a jelenlétének, hogy ez a függőség ismét arra készült, hogy gúzsba kössön… Szerencsére még időben észleltem… és ekkor történt valami…
Elfogadtam a döntését, és azt, hogy ha így kell lennie, ha nem lesz része az életemnek, akkor nem lesz. Feladtam azt, hogy tőle tegyem függővé a tetteimet, és ez felszabadított. Teltek a napok, elfoglaltam magam… belevágtam dolgokba, elkezdtem megvalósítani gyerekkori álmomat… egyedül. Rengeteget dolgoztam. Talán túl sokat is. Nem menekülés volt, csak végre oly sok idő után már láttam a célt, és gyorsan szerettem volna. Talán túl gyorsan is, azonnal. De nem baj. Az elmúlt évek mélyrepülése után már vágytam egy kis könnyedségre. Hogy ne legyen folyton nehéz.
Péntek délután volt, amikor úgy döntöttem, megajándékozom magam valamivel. Kaptam egy szülinapi kupont az egyik cégtől, csak be kellett mennem az ajándékomért. Hát jó – gondoltam, akkor most van itt az idő. Vettem még mellé néhány apróságot, majd kiléptem a bolt ajtaján. Meg sem néztem az ajándékom. Fáradt voltam. Majd otthon – gondoltam. A másodperc töredéke alatt az ajtóban azonban irányt váltottam, és elindultam balra, a mozgólépcső felé. Nem akartam már hazafelé többet megállni, így szerettem volna még ott elintézni a bevásárlást is.
Olyan váratlanul tűnt fel a mozgólépcső tetején, hogy hirtelen földbe gyökerezett a lábam és megszólalni se tudtam. Mint a kisgyerek, aki hónapokig vár a születésnapi ajándékára, és amikor végre megkapja, el sem hiszi… Hát, el sem hittem… Megkaptam az ajándékomat – és ez így mennyivel másképp hatott, mintha hónapokkal ezelőtt, akarásból, követelőzésből és függőségből teljesült volna…
Akkor és ott átalakult, átminősült és talán át is íródott bennem a múlt, a jelen és valószínűleg még a jövő is. Túl voltunk érzéseken, mélységeken, várakozásokon, reményeken, fájdalmakon. Korábban láttam már zavartnak, menekülőnek, megmentőnek, akinek oly szívesen nyújtottam a kezem, de sosem fogadta el. Mindeközben ő is látott hadakozni démonokkal, álmokkal és történetekkel, melyeket a szívem mélyére rejtettem. Nyújtotta a kezét, de igazán talán sosem fogadtam el… És azt hiszem, ennek így is kellett lennie… Hogy rájöjjünk egymástól függetlenül, egyedül, milyen Erő, Hit, Tudás, Szeretet, Béke, Csend, Kreativitás, Teremtés, Alázat, Megvalósulás lakozik bennünk… Mindkettőnkben.
Akkor ott a kávémat szürcsölve már jól voltam, boldog voltam… újjászülettem… És éreztem, hogy jól van ő is, boldog ő is, és újjászületett ő is… A változás szembetűnő volt. Éreztük és érzékeltük mindketten. A találkozás pedig nem volt véletlen. Már nem csak hiszem, hanem tudom.
Ugyanis ezernyi „véletlenen” múlott… Az időjáráson, azon, hogy ne 3-ra, hanem 5-re menjek dolgozni, hogy végre elismerjem és kényeztessem magam, hogy még vegyek ezt-azt, hogy ne jobbra, hanem balra induljak el, hogy pont akkor legyek pont ott, ahová egyébként kéthavonta járok… Ezernyi apró választáson, amit azonban mind játszi könnyedséggel rendez meg az Élet, ha lélekben már megértünk rá. Elfogadtunk, elengedtünk, meghaladtuk Önmagunkat. A világ megteremti a lehetőségeket, ha készen állunk arra, hogy felismerjük, válasszuk és megajándékozzuk vele magunkat.
Az igazi, valódi ajándék pedig a Jelenléten kívül a teljesebb, szabadabb, boldogabb, könnyedebb és nagyszerűbb Élet. Azt hisszük, hogy az elengedés a másikról szól… De nem… Sokkal inkább szól valójában Önmagunkról. Nem a másikat kell elengedni, sokkal inkább valamit, ami már nem szolgál minket… egy érzést, egy várakozást, egy függőséget, egy megszokást, egy szerepet, amit nem másban kell keresnünk, hanem bizony Önmagunkban…
Hiszek a találkozásban, ami elrendeltetett… Nem a Sors szeszélye sodor egymáshoz két embert, sokkal inkább a saját választásaink. Ezeket a választásokat pedig a lelkünk hozza, sokszor még a leszületésünk előtt… De egyetlen ilyen választás sem végleges…
És ugyanígy fordítva is…
Hiszek az elválásban, ami elrendeltetett… Nem a Sors szeszélye választ el egymástól két embert, sokkal inkább a saját választásaink. Ezeket a választásokat pedig a lelkünk hozza, sokszor még a leszületésünk előtt… De egyetlen ilyen választás sem végleges…
Mert ha valakivel dolgunk van még az Életünkben, akkor bizony részese lesz annak. Talán csak egy pillanatra, talán csak egy napra, talán néhány hónapra vagy évre… Nem valószínű, hogy akkor, amikor a legjobban akarnánk… De előbb, vagy utóbb biztos…
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Igen, mi hölgyek hajlamosak vagyunk arra, hogy azt lássuk, amit látni szeretnénk, de az már a második lépcsőfok. Hogy hogy ítélek meg egy találkozást, egy kapcsolatot az már tőlem függ, az én nézőpontomat tükrözi. Ez a történet – amit nem mellesleg az Élet írt, tehát megtörtént – arról szól, hogy vannak olyan helyzetek, amelyek az akaratunktól, a nézőpontunktól, a véleményünktől függetlenül megtörténnek. Mert “elrendeltetett”, mert sorsszerű, mert sorsfordító része az életünknek. Hogy aztán mit kezdünk vele… Az már kizárólag tőlünk és a szabad akaratunktól függ. 🙂
Én pedig azt hiszem, hogy a hölgyek belemagyarázzák a kapcsolataikba, amit szeretnének. A tanúskodások esetében is sokszor nem azt mondják el amit látnak, hanem amit látni szerettek volna. Ebben az esetben is szép lenne, ha így lenne, de ……
Kedves Andrea! Én is hiszek ezekben a találkozsokban 🙂 bár csak most olvasom írásod én is írtam egy hasonlót pár hete nézd csak: 🙂
a bi-polarison
Azt hiszem, ez az írásom nem egyetlen találkozásról szól. Hanem a sokunkban benne élő többféle találkozásról. És szinte mindenkinek van egy, ami megérintette, vagy amire mindennél jobban vár. Ennek köszönhető, hogy olyan sokan megosztották. Mert ezek a találkozások bennünk élnek. 🙂
“A találkozás ami elrendeltetett” című írásban,
mintha kísértetiesen ugyanaz van leírva, ami velem megtörtént. Nem tartott sokáig, de talán most már eltudom engedni évtizedek után. Hiszek abban, hogy ennek meg kellett történnie, még akkor is ha most még fáj.