„Hány el nem csókolt csók, mit őriz még a szánk…”

Váratlanul tört át bennem, tudtam, hogy nem a jelen, hanem a múlt… Nem is ez az élet, hanem pillanatképek sora, ahogy kergetjük a Sorsot, ami egyre távolabb lök minket egymástól. Úgy, mintha mindig csak egy kicsi hiányzott volna. És nem, és nem, és nem… Valamiért nem sikerült… És most is… Annyi, de annyi próbát kaptunk…. De még itt vagyunk… Élünk, lélegzünk, szeretünk…

Azt éreztem, mintha életek óta kergetnénk a beteljesületlent. Hogy már oly sokszor csak olyan kevés hiányzott… Mindig csak a lehetőség villant fel, de csak a töredékét kaptuk annak, amit kaphattunk volna. Soha nem a teljeset. Csak egy részt, csak egy kósza pillanatot, csak egy keveset. Mert a lélek emlékszik, bár mélyre ástuk mindezt, de nem maradhat semmi már rejtve: a szembenézés idejét éljük. Így csak folyt a könnyem…

Néha már azért nem nézek vissza, mert fogalmam nincs, hogyan voltam képes rá… Fogalmam nincs, honnan volt bátorságom választani egyszer, majd még egyszer és még egyszer, minden nap újra és újra… Azóta igen, ilyenformán legalább ötszázszor. Minden nap egy új választás. Sokan nem értik ezt. Már nem hogy engem – bár akik ismerik a történetet, engem sem – hanem azt, hogy mit jelent választani. És hogy mit jelent a választás szabadsága.

A választás szabadsága azt jelenti, hogy bárkit választhatnék, én mégis Őt választom. Hajlandó vagyok másnak is megadni a lehetőséget, nem kizárva másokat az életemből, és így hozom meg a választásomat. De nem csak elméletben, hanem konkrétan a gyakorlatban is. Tettekkel. Vállalva a felelősséget érte. Vállalva azt, hogy ezzel hatok másokra. Tudva azt, hogy ezzel életeket, Sorsokat változtatok meg. Az enyémet és az Övét mindenképp.

És a választásom szabadságának másik oldala, hogy mindez független a másik választásától vagy nem választásától. Igen, jól látod. Istenem, hányan álltok egy helyben, mert nem mertek választani, mert a másikra vártok. Hol van ebben a feltétel nélküliség? Hol van ebben a félelem mentesség? Hol van ebben az őszinteség? Hol van ebben a hit és a bizalom? Hol van ebben Önmagad vállalása? Hol van ebben a bátorság? Hogy ez könnyű-e? Nem, korántsem. Van, hogy pokoli nehéz. Hiszen emberek vagyunk, olykor feltételekkel, olykor félelmekkel, olykor hazugságokkal, olykor kétségekkel, olykor meneküléssel, olykor hitetlenséggel…

És mégis… Van, amikor könnyebb inkább már előre nézni… Valami teljesen irracionális hit, meggyőződés él bennem, ami hajtott ezalatt a másfél év alatt előre. Ha leragadok a rációnál, nem léptem volna. A varázslat földjére, a csodák birodalmába túl kellett lépni hozzá. Az pedig, amit véghezvittünk, felér egy kisebb nagyobb csodával.

Pedig a hitemet és a választásaimat annyian, annyiszor próbálták megkérdőjelezni. Annyian, annyiszor próbálták elvenni tőlem. Annyian annyiszor próbálták elültetni bennem a kételkedés magvait. És igen… Volt, amikor sikerült. Volt, amikor meginogtam, volt, amikor fájt, volt, amikor haragot ébresztett, volt, amikor az elengedéshez segített, volt, amikor megerősített, volt, amikor az erőm és képességem elismerését hozta, volt, amikor kiegyenesedtem általa.

A kitartás próbája. A hit próbája. A bizalom próbája. A választás próbája. Az érzékelés próbája. És igen… Pontosan ugyanazt csináltuk, csak más síkon, és ennek köszönhetően teljesen egyszerre: a fizikai és lelki térfélen egyidőben. Volt, hogy együtt, volt, hogy külön küzdöttünk, és minden egyes lépésnél más-más sérülések gyógyultak.

A legmélyebb pontokon azt hiszem, az tartotta bennem a lelket, hogy meggyőztem magam arról, hogy gondolom, azért Isten csak nem hülye teljesen… Hiszen pont, amikor már az életem normalizálódott volna, egy teljesen más irányt mutat, mint amit addig annak véltem… Akkor hogy is van ez? Kell, hogy legyen valami célja mindennek. És semmiképp nem az, hogy a pokolba rántson, sokkal inkább az, hogy a mennybe emeljen… 

És mintha a mennyek kapujához érve sem pihenhetnénk meg, pedig már mindennél jobban vágyunk rá. Mintha az utolsó kérdés már csak az lenne: “No akkor Drágáim, hisztek-e még a beteljesülésben? Abban, hogy most sikerülhet?” Aljas és kegyetlen kérdés mindez, a beteljesületlenség, a beteljesülés ígéretének számtalan kudarca után.

Pedig van az a pont, amikor már csak egy karnyújtásnyira van minden, és talán már az a furcsa, az a különös és az a váratlan fordulat, hogy annyi küzdés, annyi harc, annyi mélyrepülés, annyi újrakezdés, annyi felállás, annyi bizonytalanság, annyi szenvedés után már tényleg megérkeztünk, és „csak” be kell lépni… „csak” élvezni kell… a szabadságot, a boldogságot, a csókot…

Mert az el nem csókolt csókok ideje már megvolt, így az már régen lejárt…

„Az éjnek vásznán csillagokból rajzolt arcod néztem árván.
Vártam, hogy az ég elküldjön hozzám, s rám találj, valóra válj.
Az álom elhozott hozzám, s itt hagy talán.
S ha csak álom, fel ne ébressz, álmodjunk tovább!

„Hány el nem csókolt csók, mit őriz még a szánk…
Hány kimondatlan szó… miért nem mondjuk ki hát?
Hány meg nem írt levél… és mennyi legyen még?
Minden szó úgy fáj, itt bennem ég.
Hány el nem ölelt őrült ölelés…
Mennyi el nem dobbant szívverés…
A tél még erre jár, s a tavasz késik bár,
De lesz még nyár.

Nézz rám kérlek!
Láss meg engem, itt vagyok! Nézd, újra élek!
Ne ölj meg, kérlek!
Ne ölj meg újra minket, élnünk kell, támadjunk fel!”

És amikor idáig eljutottam, villámcsapásként ért a felismerés, hogy ÉN vagyok a kulcs, így a zárat is valójában csak én nyithatom… Hát akkor meg is teszem…

 „KULCS…
Egyensúly…
Bizonyosság…
KULCS…
Katt…”
🙂

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.