Annyi embert látok elfojtással, hogy az valami hihetetlen. Kimondatlan szavak fojtanak meg minket, félelmeinkkel és szeretet sérüléseinkkel bajlódunk, miközben szomjazzuk a szeretetet. Azt látom, hogy a férfi-női kapcsolatok egy része el van dugaszolva az elfojtásokkal, az állandóság látszatába és az ál-biztonság illúziójába kapaszkodva. Ha most azon gondolkodsz, kimondj-e valamit, csak egyet mondhatok: Igen! Akár azonnal!
„Amit kellett volna mondanom, nem tettem…” Kaptam ma egy olvasói levélben. Azt hiszem, ez az az mondat, ami nélkül én nem akartam meghalni. Nem is fogok. 🙂 A legnehezebben talán azt mondjuk ki, hogy ha szeretünk valakit. Mintha bűn vagy valamiféle szégyenteljes dolog lenne szeretni… Pedig őszintén és tisztán szeretni a legszebb dolog, ami történhet velünk.
Hagyjuk a sztereotípiákat! Hogy mit szabad, meg mit nem szabad a nőknek, illetve a férfiaknak. A szeretet és annak megélése vagy kinyilvánítása mindkét nem számára egyformán lehetőség, ajándék és áldás. Időtől, helyzettől alapvetően teljesen függetlenül.
Eludvariaskodjuk az életet és heteket, hónapokat, éveket pocsékolnak el sokan a felesleges várakozásban. Én várok rá, ő vár rám. Hát mégis mire? Ez így nem viszi előre az eseményeket. Persze-persze a félelmek… Hát most meséljek??? Na jóóó… Csak hogy lássátok, én is voltam mennyire béna és milyen trükkös volt velem az Élet… Nem is kicsit. Nagyon.
Kezdjük ott, hogy nem voltam szép. Hát jól van, nekem több idő kellett ahhoz, hogy megszépüljek, mint egy átlagembernek. 🙂 Vagy talán csak ahhoz, hogy szépnek lássam magam. Ki tudja… De népszerű biztos nem voltam. A fiúk sem ólálkodtak körülöttem sokáig. De voltak ilyen plátói szerelmek az életemben (így utólag visszagondolva viccesek) és bizony többször volt, hogy Andi úgy gondolta, nem szeretne tovább „szenvedni”, akkor álljunk inkább az illetékes elé.
Merthogy ilyenkor sokszor nem tudjuk, hogy most mi is a helyzet. Hogy azért nem lép a másik, mert nem úgy érez, mint mi, vagy csupán benne is ugyanaz a bizonytalanság megy végbe, mint bennünk. Hogy most áltatjuk magunkat, önigazolásokat keresve arra, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, vagy valójában látjuk a lelkét és érezzük ugyanazt, csak a kimondásig nem jut el egyikőnk sem? Egy dolgot tudtam: áltatni sosem akartam magamat.
Van az az állapot, hogy egy életem, egy halálom, nem érdekel mi lesz, én akkor is kimondom… Sokan nem jutnak el idáig, az én vérmérsékletem ennél hevesebb. És megéltem mindkét oldalt. Az egyetem alatt például, amikor egy nagyon kedves fiúról azt hittem, mennyire szerelmes vagyok belé. De hogy így nem történt semmi. Hát nem volt véletlen. Már nem emlékszem, hogy mit írtam neki, de másnap tisztelettudóan félrehúzott az egyik előadás előtt és azt mondta, hogy ő nem osztja az érzéseimet… Nem volt könnyű pár napom ezek után, de mivel itt pötyögöm ezeket a sorokat, látható, hogy túléltem… 🙂
Aztán évekkel később az Élet szembesített azzal, túl tudok-e lépni az elutasítástól való félelmeimen. Hogy annak ellenére, mi történt tizenpár évvel ezelőtt, most vajon merek-e: először szembenézni a saját érzéseimmel, azután jó egy hónap múlva merem-e azt megosztani Vele is…
Képzeld el, extra szürreális helyzetként úgy, hogy az illetőt 5 hónapja nem is láttad. Hogy fogalmad nincs arról, ő mit érezhet. Arról sem, hogy egyébként mit csinál, vagy épp van-e valakije. Tehát nem olyan átlagos a szituáció, hogy napi kapcsolat van, vagy néha össze-össze futunk és egyébként lehetne dekódolni ilyen-olyan üzeneteket. Nem. Nincs biztonsági játék. Valószínű nem kis karmikus puttonyt hoztam magammal ebben a témában, mert így elég intenzíven elém tolta az Élet: No kislány, mered vagy nem mered? Dupla vagy semmi? Pokol vagy Mennyország?
Hát mertem. Minden körülmény ellenére. Minden félelmem ellenére. Minden bizonytalanságom ellenére. Minden kétségem ellenére. Minden társadalmi elvárás vagy sztereotípia ellenére. Minden agymenésem ellenére.
Mertem nem hazudni tovább magamnak. Mertem kiszedni a barát dobozból elismerve, hogy több Ő annál. Mertem mindezt elmondani a férjemnek. És majd mindezek után (!) mertem leírni Neki is… Mertem használni azt a szót, amit addig talán soha az életemben: szerelemmel. Szerelemmel szeretni…
És most nem tudok mást tenni, csak visszautalni az előző soraimra: Írom egyik szót a másik után, tehát látható, ezt is túléltem… 🙂 A lelkünk érzi a hívást, szárnyalni akar, menni, szeretni, élni, élvezni az életet, tapasztalni, játszani! Vannak nehéz pillanatok? Igen! Van, amikor kockáztatni kell? Igen! Megéri? Igen! Nem veszíthetsz semmit el, ami igazán fontos. Csak az illúzióidat. Amikor pedig egy illúzióddal kevesebb marad, egy lehetőséggel többet nyersz!
Bármit akarj bárkinek elmondani, mondd! Lehet, hogy hasonló cipőben jársz, mint amit én leírtam. Lehet, hogy az anyukádnak nem mondtad még soha ki, hogy szeretlek. Lehet, hogy másnak. Lehet, hogy a Te lelked azt mondaná: kérlek, bocsáss meg. Vagy azt, hogy ne haragudj, sajnálom. Netán azt, hogy mit tudok tenni, hogy megváltozzon a kapcsolatunk? A Te döntésed: Hogy maradsz-e tovább az egód hangját követve a félelmeid korlátai között, vagy hallgatsz-e a lelkedre és szabaddá válsz?
Minden ilyen merészség eredménnyel jár: legyőzöd a saját félelmeidet. Legyőzöd Önmagad. És kinyílik a világ! A szabadság nem külső körülmény, hanem a lelkedben születik meg. És ha a lelkedben megszületett, majd a külvilágban is megmutatkozik. A lelked szabadságának pedig csak a félelmeid szabhatnak korlátokat.
Minden szó, ami őszintén, szívből kikívánkozik belőled, ezeket a korlátokat töri át. Én már csak tudom. Írtam három könyvet. És igen. Vallottam már szerelmet elsőként, ugrottam már tényleg a „semmibe” és vállaltam ennek minden kockázatát. És nem bántam meg. Hidd el, Te sem fogod.
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: