Az alázat iskolája

Nincs róla könyv, amit le lehet venni a polcról, hogy megtanuljuk belőle a lényeget, felmondjuk, és nem is osztályoz érte senki. Nincs róla videó, amit megnézve rácsodálkoznánk, hogy jah tényleg… Nincs róla tanfolyam, amit egy nap alatt elvégezve a mesterévé válunk. Az alázatra az Élet tanít. Az iskola pedig életünk végéig tart, bár lehetnek intenzívebb időszakok.

Érzed, amikor megvan. Jó esetben azt is, amikor nincs. Bár azt gyakrabban csak utólag. Hogy megtapasztald, ahhoz van, hogy meg kell törnöd. Az Életnek meg kell törnie. Akár ketté, akár darabokra, akár szét, akárhogyan… Én alázatot mindig a szenvedés útján tanultam. Lehet, hogy másnak könnyebben is megy, én ilyen hülyén vagyok összerakva. Eljutva arra a pontra, hogy akár testileg, akár lelkileg annyira mélyre kerültem, hogy feladtam.

Feladtam az egóm védelmi rendszerét és nyitottam. Önmagam és egyben Isten felé. Feladtam a ragaszkodást az elképzeléseimhez, a vágyaimhoz, a kikövetkeztetett forgatókönyveimhez és jövőképemhez. Feladtam a biztonságosnak hitt nézőpontokba, eszközökbe, tervekbe való kapaszkodást. Feladtam a félelmeimet és kockáztattam, hiszen végülis mit veszíthetek? Feladtam az erőszakos arroganciámat, a türelmetlenségemet és az akaratomat, hogy pontosan annak és pontosan úgy kell történnie, ahogyan én azt kitaláltam…

Amikor már azt éreztem, nem érdekel… Az sem, ha az és ott az utolsó pillanat, csak legyen már vége. Minek? A szenvedésnek. Amit mindig saját magamnak okoztam. Igen. Én magamnak. Nem más. Sosem más.

Nem tudom, hogy ki lehet-e járni az alázat iskoláját, hogy el lehet-e ballagni belőle, kapva egy pecsétes papírt vagy diplomát, amivel eldicsekedhetünk… Nem… Valószínűleg nem… És azt sem hiszem, hogy egy intenzív, alázatra tanító időszak után el kellene várni magunktól, hogy most akkor ezután már mindig, minden pillanatban tökéletes reakcióink lesznek… Nem… ezt sem. Valami mégis megváltozik.

Megszületik a szelíd Erő… Ami mentes mindenféle erőszakosságtól, minden elvárástól és csak csendesen lebeg… Már nem kapaszkodik, mert elengedett. Már nem akar, csak tisztán vágyik. Már nem fél, mert megtapasztalta a bátorságát. Már nem vár el, mert képessé vált szabadon szeretni. 

Az alázatban Erő van. Az alázatnak nincs köze a kisebbrendűség érzéssel járó, áldozati szerepbe csúszó megalázkodáshoz. Hiszen a megalázkodásból hiányzik Önmagam tisztelete. Aki pedig másokat megaláz, abból hiányzik mások tisztelete. Az alázatban rugalmasság van, de nem jelenti a behódolást, valami puhatestű állatként történő csúszás-mászást. Az alázatban türelem van, a másik nézőpontjára való rálátás képessége, az elfogadás, a tiszta szeretet misztériuma. Az alázatban gyengédség van, de nincs benne gyengeség. Sokkal inkább kedvesség, tisztaság, megértés és ítéletmentesség.

Az alázatra meg kell érni, az alázaton át kell vergődni, meg kell tapasztalni. És az alázatot lehet választani is. Fejet hajtva méltóságteljesen mások és az Élet előtt. Ha létezne ténylegesen az alázat iskolája, azt mondanám, annak kijárása kétségkívül újjászületéssel jár. Mert utána már semmi nem lesz olyan, mint régen. Hiszen lesznek olyan dolgok, amelyeket egyszerűen már nem teszünk meg…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.