Hullanak le a hazugságok álarcai

Hullanak le a hazugságok álarcai és az Élet szembesít minket az önáltatásainkkal. Azzal, hogy nem hazudhatunk tovább magunknak és másoknak sem. Mert nincs hazugság Önmagunknak történő hazugság nélkül. Amikor ezt megértettem, a korábban oly frusztráló értetlenség megértésbe, a düh és harag megbocsátásba, az ítélkezés pedig szeretetbe transzformálódott.

Hazudtam… Én is. Hol kicsiket, hol nagyokat. A legnagyobbakat mindig Önmagamnak. Amikor csukott szemmel, vakon áltattam magam olyanról, amit látni akartam, vagy sokkal inkább, amit látni NEM akartam. És így önkéntelenül is hazudtam – másoknak is. Talán mások előbb átláttak a saját hazugságaimon, mint én magam. Rendesek voltak, nem szóltak. Hagyták, hogy én magam ébredjek rájuk.

Hazudtak… Nekem is. Volt, hogy tudatosan, volt, hogy öntudatlanul. Volt, hogy azért, hogy bántsanak, és volt, hogy azért, hogy védjenek. Hónapok kellettek mire rájöttem, hogy mindezen hazugságok nem rólam szóltak. Még akkor is, ha engem céloztak, vagy pajzsként engem védtek.

Előbb mindig saját magunknak hazudunk… Hazudunk arról, ami nincs, vagy arról, ami van… Hazudunk a szépről, és hazudunk a csúnyáról. Hazudunk, mert félünk, és hazudunk, mert vágyunk… Hazudunk, mert akarunk, és hazudunk, mert nem akarunk… Hazugságaink képei színes vásznon mutatják, kik vagyunk, kiknek mutatjuk, és kiknek vágyjuk magunkat.  

És aztán eljön egy pont, amikor valami megváltozik… Amikor szembesítenek a hazugságainkkal, vagy amikor Önmagunkat szembesítjük a hazugságainkkal. Mert a hazugságok, mint a túlfújt lufik, egyszer csak szétpukkannak, és a darabjai szétesnek a semmiben. Lehullik rólunk az álarc és ott állunk látszólag védtelenül, meglepődve önáltatásunk gyermeki naivitásán. Kiszabadulva és felszabadulva a korlátok közül, azok mögül a falak mögül, amelyeket valójában önmagunknak építettünk.

És nem fontosak az ítéletek… Nem fontos egyetlen mondat sem, amit a fejünkhöz vágnak, egyetlen rácsodálkozó tekintet, egyetlen „Te normális vagy?” kérdőre vonás. Nem, nem, nem. Mert ahogy a hazugságaink sem másokról szólnak, a megtisztulás, a kiszabadulás könnyed és szabadsággal teli édes illata sem a külvilágról szól, hanem rólunk. Nincs köze hozzá senkinek, és megítélni miatta sincs joga senkinek.

Hullanak le a hazugságok álarcai. Mert merünk, mert hiszünk, mert tudunk, mert választunk, mert ugrunk. És az Élet valahogy mellénk áll mindebben. Láttatni engedi a saját hazugságainkat, és láttatja mások hazugságait. Ha még fáj, az rólad szól. Ha nem, akkor már túl vagy rajta. Mert ahogy magad felszabadítod, úgy látsz rá egyre jobban mások hazugságaira is. Csak azt tudod meglátni, ami benned is ott van, amit te is csináltál. Amire éber lettél, amit már abbahagytál.

Csak engedd, hogy hulljon és ne félj. Minden, mi igaz, ott marad benned. Minden, mi igaz, az Te vagy! Csak az tud menni, ami már nem szolgál. De annak mennie kell. A lelked vágya, a lelked igazsága könnyedséget hoz és felszabadít. Ahogy szárnyalni sem tudsz mázsás súlyokkal, a hazugságok gyomjai sem férnek meg az igazság virágai között. És amit nem hagyunk el önként, arról bizony az Élet lerántja most a leplet. Kitisztul a szem, hogy a lélek tükre végre csillogó gyémántként ragyoghasson.

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.