“Isten filmet forgat, csak elfelejtett szólni”

Nem kísérletnek indult, mégis elképesztő eredményt hozott… Ami pedig azt illeti, erősen elgondolkodtatott. Azt hiszem mindenképpen sorsfordító tapasztalás. Hogy mennyire figyelünk egymásra, és a felgyorsult világunkban képesek vagyunk-e pillanatokra megállni. Megállni még csak-csak… De úgy igazán egymásra nézni és a függöny mögé látni, netán kérdezni – az mintha egyre kevésbé menne…

Sokan megkérdőjelezik a közösségi oldalak, információs technológiák szerepét az emberi kapcsolatokban. Felgyorsult világunk egyik jellemzője, hogy kevés időnk van egymásra, a telefon lett a legjobb barátunk, és közben persze elhitetjük magunkkal, hogy jó is ez így, hiszen milyen jó eszköz, hiszen pont a kapcsolattartásban segít. És közben mégis mintha valami elveszne. Az egymásra figyelés. De úgy igazán. Nem vesszük észre a jeleket.

„Bajban mutatkozik meg az igaz barát.” De vajon honnan látjuk, ha baj van? Látjuk-e egyáltalán? Törődünk-e vele, a másikkal, látjuk-e az álarcaink mögött az EMBERT, vagy annyira impulzívak az ingereink, hogy csak ellapozunk a következő izgalmas történésig? Érdekes kérdés… Sok illúzióm omlott össze a kapcsolatokról, arról, ahogyan egyesek a felelősséget értelmezik, vagy éppen értelmezni is elfelejtik.

A hullámvasút mélysége felhozott a kétségbeeséstől a haragon át a közöny felelőtlenségének pofátlanságáig sok mindent bennem. Valahogy ezen őrület pillanatai között a kellően szarkasztikus humorom azért megmaradt, így kitettem egy posztot a Facebookra:

„Szereplőket keresünk az “Isten filmet forgat csak elfelejtett szólni” című filmhez. Forgatókönyv és rendező a Jóisten maga, a scriptet még én sem láttam. Várható befejezés: happy ending. Jelentkezni “Megmentő” jeligével privátban lehet.

Mert ezt TÉNYLEG megírom… és ebből TÉNYLEG film lesz… ”

Amikor több mint egy éve teljesen felfordult az életem, azt úgy éltem meg, mintha hirtelen egy filmnek a főszereplőjévé váltam volna, amiről eddig nem is tudtam, hogy forog, Isten rendezésében… Mint a Truman show-ban… Mintha már régóta forgatná titokban, a tudtom nélkül, és én akkor csak tudatára ébredtem volna. Azóta többször, amikor beszélgetni kezdek Vele, szóba kerül eme film is… Vagyis az életem.

Azért tudni kell, hogy nem voltam egyszerű eset. Hogy én hányszor próbáltam volna kitúrni a rendezői székből, vagy alkudozni vele, hogy minek hogyan kellene történnie… Ha valaki hallaná a beszélgetéseinket, komolyan megkérdőjelezné épelméjűségemet. Bár a barátnőm olykor szokta, és imádja. Sőt, szerintem Isten is imádja a humoromat, mondjuk én az övét nem mindig. (Tuti most is röhög.)

Naszóval… Kiraktam eme kis szösszenetet a Facebookra és megdöbbentett a reakció, amit rá kaptam. Szerintem több, mint húsz ember rám írt, hogy ő akkor jelentkezne a filmforgatásra… Volt, aki a gyerekét is felajánlotta, más megkérdezte, hogy ez vicc-e, míg volt, aki a részletekről, forgatási helyszínről érdeklődött, vagy rögtön a főszerepre jelentkezett volna…

Egyetlen ember sem volt, aki valóban megértette volna a kiírás üzenetét… Azt, hogy nincs semmilyen film. Élet van. És az életben olykor vannak megoldandó feladatok, netán látszólag kilátástalannak tűnő helyzetek. És hogy éppen segítséget kérek. Mert én sem vagyok szuperhős… Még ha sokan annak is látnak.

A legnagyobb csapdája a segítőknek, íróknak, hogy felhelyezik őket valamiféle „félisten” pozícióba, ami azzal jár, mintha mi ismernénk a Szent Grál titkát, az öröklét vizének forrását, vagy valamiféle szentként és minden megoldás tudójaként tekintenek ránk. Pedig nem vagyunk. Rohadtul nem vagyunk azok.

Pont ugyanolyan emberek vagyunk, mint mások. Ugyanolyan élethelyzetekkel, nehézségekkel, problémákkal megoldandó feladatokkal, fájdalommal, könnyel, érzésekkel. Haladunk valamiféle úton, amin számunkra értékes dolgokat találunk, és amiknek nagy részét visszaadjuk. Ki így, ki úgy. És vannak pillanatok, amikor sokan gyűlnek körénk. És vannak, amikor hirtelen nagyon egyedül találjuk magunkat.

Mert igen… Rájöttem, hogy tőlem igen rég kérdezték meg, hogy hogy vagyok. Hogy Andi, minden rendben-e? De nem felszínesen, amikor jön az automata válasz, hogy „persze minden rendben”, hanem úgy igazán odafordulva felém, megnyílásra késztetve, hogy merjem elmondani azt is, ha igen, és azt is, ha nem. Nem látunk a felszín alá, a függöny mögé. Felgyorsultunk a felgyorsult világunkhoz.

Senkiben fel nem merült, hogy a segítő is elfáradhat néha. Senkinek nem tűnt fel, hogy két hete nem született új írás. Hogy elmaradtak a lelkes és korábban oly sok embernek erőt adó reggeli posztok. Isten újabb leckéje ez az egyensúlyhoz, ami Önmagam tiszteletére tanít. Mert bizony volt, hogy a sorban utolsónak raktam saját magamat. Úgy, hogy amit én végigcsináltam az elmúlt másfél évben, az másnak 5 évre is bőven elég lett volna. Naponta összeraktam másokat, miközben én számtalanszor szétestem közben.

Igen, talán nem is volt eddig fontos számomra, hogy engem összerakjanak, vagy hogy magammal törődjek, mert nagyon ügyes vagyok és megoldok mindent egyedül. Csak így nem mindig könnyű. De végtelenül hálás vagyok mindezért, mert azt érzem, valami erős ősbizalom kérdés gyógyul épp most…

És tudom, egyszer, évek múlva majd lesz egy felhívás, ami tényleg arról fog szólni, hogy éppen szereplőket keresek… De most még csak a forgatókönyv születik – a casting ideje még nem jött el…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.