Hosszú ideig csak sután botladoztam a női szerepben. Nem éltem, sőt ítélettel vegyes ellenállással tekintettem mindazokra, akik teljességükben élték a Nőt. Pont ezért érzem, látom, ha valakit most – ugyanezzel – én magam frusztrálok. A szabad, végtelenségében áradó, boldog, önfeledt Nő ereje ugyanis megosztó tud lenni: nem mindenki tudja el- és befogadni, mondjuk nem is kell.
Azon nők számára ugyanis, akik mindezt nem merik élni, ez az egész jelenség igencsak idegesítő, és nem tudnak vele mit kezdeni. Ez olyan, mint amikor a tükröt a földhöz vágjuk, mert nem tetszik az, amit látunk benne. Mit képzel magáról ez a „fruska” – gondolják, miközben lelkük mélyén az elutasítás mögött vágyják ugyanezt a felszabadulást. Csak nem veszik észre, hogy saját magukat zárják kalitkába, miközben a másik már kiszabadította magát.
Külön disszertációt tudnék írni arról, hogyan lesz egy fiús lányból ízig vérig Nő, és a folyamat közben ráadásul – és igazából ez a lényeg – hogyan szereti meg magát. Mert ma ez az érzés fogadott, talán életemben először úgy igazán sejtszinten átjárva, hogy szeretem magamat. De még mennyire! Szeretem a Nőiségemet, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Bár most talán már több előnyét élem meg, mint hátrányát. Játék lett Nőnek lenni, és talán ezt a játékot élvezem a legjobban.
Önmagam szeretete pedig nem olyan dolog volt, amit tanfolyamokból vagy könyvekből tanultam, hiába hallottam vagy ezerszer ezt a „felszólítást”: szeresd magadat! Értem én azt, hogy kéne, de hát mégis hogyan? Ez nem olyan dolog, amit így vezényszóra egyik percről a másikra át tudunk kattintani magunkban. Nekem legalábbis nem ment.
Aztán egyszer csak jöttél… Akarom mondani, nem, dehogy… Nem is jöttél, sőt úgy eltűntél, hogy a hiányod ébresztett rá, mit is érzek valójában. Valami kurta-furcsa módon írtuk mi ezt a történetet. És nem tudom, Csipkerózsikánál hogy volt, de a Nő ébredése után már nem volt visszaút.
Az önismeret mélységei és magasságai között azon részeimet, ahová egyedül nem juthattam volna el, általad megismertem. Kihoztál, felpiszkáltál, rávilágítottál olyan részletekre a lelkemben, melyek korábban nem voltak ismertek előttem.
Mintha egymás által jutnánk előbbre, feljebb, magasabbra: hol én szaladok előre, és hívlak, segítek, teszem a dolgom, hol Te mutatod az irányt, megvársz, ha lemaradnék és vigyázol rám, óvsz a Világtól. Melletted szabad lehetek és érzem, biztonságban vagyok. Ha csak nagy óvatossággal, de pakolom le az „erős nő” szerepet, és simulok bele a „nekem szabad gyengének is lenni” még kicsit ismeretlen, de talán szintén végtelenül felszabadító érzésébe.
Hull le rólam sok felesleges álarc, és marad a Lélek Csillaga, ami ragyog – még akkor is, ha mást elvakít a fénye. És amikor néha nehéz, csak hagyom, hogy elvesszek az ölelésedben, mert már ezt is szabad, nem kell bizonyítanom, csak élnem, hagynom kibontakozni az Erőm, a lényem. Új élmények… Új felfedezések… Új és mégis valami végtelenül ősi tudás tör így bennem felszínre.
Talán merek már többet, másképpen, mint korábban. Anélkül, hogy elvesznék az ítélet és az önítélet fogságában. Megengedéssel a tekintetben is, hogy színesen ragyogok, mint egy kaleidoszkóp, és nem próbálok egyszínűségbe burkolózva elveszni a tömegben.
Kihoztad belőlem azt az Erőt, amit korábban soha senki. De ez az Erő a Lélek legtisztább Ereje, nem valami erőszakos frusztrált önigazolás, vagy a Világnak megmutatom dac, ami korábban jellemzett. Sokkal inkább valamifajta sziklaszilárd, Világokat építő, és ha kell, összeomlasztó fergeteges ősrobbanás, amiben a teremtés magja és a Tűz Ereje szunnyad, ami a pusztítás helyett épít, és messzi tájakra repít.
És csak üvölteném, bele a vakvilágba, hogy végre mindenki meghallja, hogy: Emberek! Örüljetek, hiszen éltek! Éljetek! Ne csak úgy ímmel-ámmal, hanem rendesen, tűzzel, szenvedéllyel! Mert élni jó, élni könnyű, élni játék, hiszen az Élet maga a folyamatos változás és teremtés, amiben végtelen lényünk megéli a képességeit és a lehetőségeit.
Mindez a világ, amire tér nyílt, sokkal több, mint amit valaha is képzeltem, hogy elérhető lesz számomra. Köszönöm hát azt a változást, amit az életembe hoztál, és azt a Nőt, akivé általad váltam. És köszönöm azt, hogy most – talán életemben először – úgy igazán szeretem magam…
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
