Messzinek tűnik, mintha nem is ebben az életben lett volna, amikor elindultam feléd… Az út első lépése a megengedés volt, hogy szerethetlek. Kezdetben csak „elméletben”. Mert a fejemben Te másé voltál, és én is másé voltam. És ez a fejben összerakott birtokos szerkezet sokáig teljesen megbénított. Így legelőször Önmagamon kellett átlépnem, hogy eljussak Hozzád, és elhozzam Neked e szavak ajándékát: Hiszek és bízok benned…
Emlékszem a pillanatra, amikor először felmerült bennem a kérdés, hogy vajon szerethetlek-e? Megengedhetem-e magamnak mindezt? Teljesen szürreális volt a kép, ahogy hallgattam egy ismeretlent, aki hihetetlen pontossággal világított rá arra, amire addig még én sem mertem ránézni. Ott kinyílt egy ajtó, amit első reakciómban rögtön magamra is csaptam. Nem, nem, nem… Ez hülyeség, ez nem lehet, hiszen minden jó, ahogy van. Van egy normális életem, és a külső akadályok elzárnak Tőled.
Úgyhogy ott voltam én és az őrült kétségem, hogy ezt nem lehet, nem szerethetlek. Pedig közben tudtam. Tudtam rögtön, abban a pillanatban, hogy a lelkem mit szeretne, mégis kétség, félelem és bizonytalanság vett körül… és a hit próbájának első lépése az volt, vajon tudok-e hinni Önmagamban?
Hiszek-e a saját érzéseimben, intuícióimban, álmaimban? Hiszek-e a szeretet és a szerelem mérhetetlen és mindent felülmúló erejében? Hiszek-e annyira, hogy válasszam a látszólagos bizonytalanságot egy pislákoló fényért, amiről nem tudhattam, csak remélhettem, hová vezet.
Hittem, mert ismertem magamat, és számomra csak egyetlen irány létezik: előre. Ha néha megállok, és vissza-vissza is tekintek, csak a fejem fordítom a múlt felé, a lépéseimet mindig a jövő irányába teszem.
Majd később már saját magamon jóval túlmutató kérdéssel szembesültem. Kibékülnék-e végre Istennel, abbahagynám-e évezredes harcunkat, bizonygatva azt, hogy én mennyivel jobban tudom mi is lenne jó, és visszavennék-e az irányításból? Isten nem hagyható ki a történetből, az én egómat pedig legtöbbször testi szenvedés útján törte meg. Voltak mélységek, melyekbe saját magam kavartam, de ami nélkül talán nem tudtam volna megélni a teljes (teljes? Nem, még nem teljes…) Önátadást…
A minden mindegy érzést, amikor már leáll az agy, a kontroll, az ego, mert ott a mélyben összetörsz, kicsit meghalsz és megéled, hogy van valami vagy valaki, aki nálad jobban tud mindent. Vagy ha nincs, az sem számít, csak már nem ragaszkodsz az irányításhoz. Átadod a testedet, a lelkedet, a Sorsodat, az életedet és csak azt tudod mondani: Történjen, aminek történnie kell…
Már semmi nem érdekel… Se pro, se kontra… Akkor ott pillanatokig a Semmiben lebegtem… A hitem Istenben, és abban, hogy minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell, számos alkalommal tétetett próbára… „Meghaltam” egyszer, kétszer majd háromszor, majd innen a Semmiből elindultam a Minden felé…
Mert hívott, vonzott a fényed. Mindennél erősebben. Nem volt leküzdhetetlen akadály és sosem volt kérdés az irány. Pedig oly sokáig nem figyeltem Rád eléggé. El voltam foglalva a saját sebeimmel, a saját körülményeimmel, a saját világommal.
Hitem Istenben szinte mindig általad tétetett próbára. Úgyhogy igen, elvezettél Hozzá… Ezt – úgy gondolom – senki más nem tudta volna megtenni. Túl messzire álltunk mi egymástól az „Öreggel”… Szóval nagyon trükkös volt, és bedobott „csalinak” Téged… De bejött neki, mert emlékszem a pillanatra, amikor végül megérkeztem Hozzá és a tenyerére emelt. És akkor már nem alkudoztam vele tovább… (Vagy mégis?) Csak egyet kértem, a legnagyobb alázattal:
„Cserébe” hogy elvezettél hozzá, kértem, hogy Ő pedig vezessen el Téged hozzám… Hogy ott, előtte újra találkozhassunk. Kértem, hogy vigyázzon Rád, óvjon akkor is, amikor messze jársz: terítsen be holdsugárral, simogasson gyengéden a Nap fényével, takarjon be csillámporral és ébresszen fel friss szellővel… Kértem, hogy segítsen sugallattal, segítőkkel, sikerekkel, és vezessen vissza hozzám…
Amikor pedig a kezdetben hangos párbeszédünk a béke szigetén végül elcsendesedett, csak annyit szólt hozzám: “Higgy!” És én kérdőn néztem rá, mert mindaddig nem tudtam, hogy amit adok, ami bennem már az első pillanattól kezdve ott volt, az a csillagfény maga, ami Téged hazavezet… És nem tudtam, hogy mindez számodra érték is lehet…
Hiszek és bízok benned… Nem is lehet másképp, hiszen… Enélkül valójában el sem indultam volna…
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: