Életem legnagyobb próbáit nem férfiaktól, hanem nőktől kaptam. Azoktól a nőktől, akik láttak bennem valamit – legtöbbször olyat, amit akkor még én sem láttam Önmagamban. A próba pont erről szólt… szinte mindig. Hogy hagyom-e magam. Hagyom-e magam eltéríteni az utamról és hagyom-e, hogy kétségbe vonjam azt, hogy ki is vagyok valójában. És nem utolsósorban, hogy visszavágok-e. Mindenkinél visszavághattam volna. És a próbákon azt hiszem azért mentem át, mert végül, az utolsó és legnagyobb próbánál, végül nem tettem. Soha.
Ezek a nők láttak engem és féltek tőlem. Vagy utánozni akartak és hasonlítani akartak hozzám, vagy egyszerűen az életemet, az álmaimat, a céljaimat akarták. A közös szinte mindig az volt a történetben, hogy magam fölé emeltem őket, saját magamat lekicsinyítve hozzájuk képest. Felnéztem rájuk és többet láttam beléjük, mint akik valójában voltak. Szinte mindig manipuláltak és én bedőltem ennek a manipulációnak. Hogy miért? Mert magamat nem láttam eléggé tisztán. Nem hittem el, hogy ki vagyok, és ki lehetek. Nem bíztam magamban eléggé. Nem hittem, hogy képes vagyok rá, vagy hogy megérdemlem.
Bűntudat-, szégyen- és félelemkeltés általi manipulációval ajándékoztak meg. És a legnagyobb mélységeimet ezeken a manipulációkon való túljutás jelentette. Mindig. És a kérdés folyamatosan arról szólt, hogy meg merem-e kérdőjelezni a szavaikat? Hogy nekik hiszek vagy saját magamnak? Szembe merek-e nézni azzal, ki is vagyok valójában? Mi a feladatom a világban, kivel és hogyan? És ezek a nők mind ebben próbáltak megingatni. Van egy közös tulajdonság bennük: Végül mindegyik KIZÁRT engem tehetetlenségében.
Gyerekkorom óta bennem volt a sehova sem tartozás érzése, így számomra a kizárás sokáig duplán fájdalmas élmény volt… Régről hozott lélek fájdalom mindez, ami csak nemrég gyógyult. Az elválás, a kitaszítottság, az elküldés, elkülönülés, az eltaszítás fájdalma. Sok-sok belső munka, literszámra elsírt könny, számos meditáció és megbocsátás kövezi eme utat. Mert hosszú volt az út idáig, de megérkeztem.
Hosszú volt az út idáig, hogy elismerjem, nem kell beállnom senki mögé. Istenem, de szerettem volna eltűnni a háttérben, asszisztálni másnak, de nem ez az út… Sokszor futottam eme köröket, és e körök nem voltak hiábavalók, de a Jóisten mindig nagyon gyorsan kihúzta alólam ezeket a lehetőségeket… Volt, hogy nagyon fájdalmasan… Furcsa játék ez… Látni, merni, cselekedni. Átlépni Önmagamon.
Másokban sokkal könnyebben hiszünk, magunkban sokkal nehezebben. Néha csak ennyit kell megtanulnunk. A hitet. És az alázatot. A szeretet alázatát és könyörületességét, hogy még amikor lehetőségünk van visszavágni, akkor sem tesszük. Mert nem az a megoldás. Az nem megoldás. Látni a másik cselekedete mögött a tehetetlen és sokszor végtelenül kétségbeesett, erőtlen utolsó próbálkozásokat. És nem visszavágni. Erről szól a megbocsátás, amikor igazán szívből jön. Ezt nem lehet tanulni és tanítani sem. Erre csak emlékezni lehet…
A megbocsátás művészete a lélek legtisztább esszenciája. Ott van mindenkiben, csak sokszor mélyre kell ásni, hogy felszínre törjön. Kimozdulva a saját megszokott nézőpontunkból, hitrendszerünkből, ítélet- és elvárás halmazunkból. Nem mindig könnyű. Hazudnék, ha azt mondanám, mindig az, és kisujjból ki lehet rázni. Nem. De idővel beérik a lélekmunka és túllátunk Önmagunkon. Túllátunk a saját fájdalmunkon és látjuk a másik fájdalmát is. Azt, hogy kétségbeesésében „csak” erre képes. Tudjuk, hogy mindez nem rólunk szól. És persze ambivalens módon, szinte mindig rólunk szól…
Furcsa dolog az emlékezés. Néha visszanézni, honnan indultunk és kivé lettünk. Bennem az elmúlt időszakban Nő született… A legnagyobb mélységet megjárva, és a legmagasabb magasságokba emelkedve. A két szélsőség után pedig most az egyensúlyban ragyogva… Kellett ehhez A FÉRFI, de kellettek ehhez A NŐK is. És nem utolsó sorban kellettem ÉN MAGAM is.
Mert végülis nem erőtlen bábuként sodort az Élet, hanem választások százain keresztül jutottam el oda, ahol ma tartok. Talán ki merem már mondani, hogy az egyensúlyba. Egyedül, és mégis Együtt. Hagyományos értelemben „egyedülállóként”, de másoktól való függőségtől mentesen, álmokban és célokban gazdagon.
Boldogan és hálával a szívemben. Mindenki felé. Köszönet a próbákért, köszönet Önmagamnak a kitartásomért és köszönet Mindenkinek, aki így vagy úgy hozzájárult mindehhez. És hogy mire tanítottak ezek a próbák? Hát valami ilyesmire:
Az Erőd legtöbbször sokkal nagyobb, a képességed szinte mindig sokkal több, mint amire a legmerészebb álmaidban gondolni mernél. A kérdés csak az: Mered-e elhinni, megélni és használni őket? Én mertem. Ez pedig nem más, mint a lélek szabadsága! Mert az a lélek, amelyik bezárta, bizony ki is tudja magát nyitni. Bármikor. És talán pont ez a létezésünk kulcsa: a nyitott szív, mely nem fél már szeretni és igazán szabadnak lenni…
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: