A szerelem nem áldozat, hanem áldás

Áldozat – mily sokszor halljuk azt, hogy ha bármit szeretnénk, akkor áldozatot kell hozni érte. Feladni érte valamit – ami legtöbbször Önmagunk feladásában önt formát – és választásokat hozni két dolog között, mintha azok kizárnák egymást. Vajon hányszor tehettem meg mindezt – korlátozva saját magamat, a lehetőségeimet és a választásaimat. Gyanítom párszor biztos…

Hazafelé ballagok és gondolkozom, mi is volt az a mondat, ami ma mintha valami utolsó béklyótól szabadított volna meg, és akkor az bukkan fel a fejemben, hogy:

A szerelem nem átok, hanem áldás. Nem, nem ez volt – fut át bennem a gondolat, de közben megakadok az átok szónál. Áldás vagy átok? Ez most ugyan hogy jutott eszembe? Vajon hányszor átkoztak meg a szerelem miatt, és én hányszor átkoztam meg magát a szerelmet, eltaszítva magamtól és elfojtásba menekülve előle? Nehéz, lehúzó, blokkoló energiák törnek fel a mélyből, mintha a szerelem bűn lenne, amiért büntetés jár.

Sokan, akik írnak nekem, így élik meg a szerelmet. Vagyis azért nem merik megélni, mert bűnösnek érzik magukat miatta. Mintha a szerelem összefonódott volna a bűnnel, és a büntetéstől való félelem akadályozna sokakat abban, hogy lépjenek. Mert a szerelemnek számos esetben ki kell állnia a társadalmi-, családi megítélések és elvárások kereszttüzét. Amit igaznak hiszünk, amelyeknek meg akarunk felelni… Mind külsőségek ezek, amiben a belső, a lélek elsorvad, elpusztul.

A szerelem nem áldozat, hanem áldás – hangzott el a mondat a jól ismert hangtól a meditáció alatt, és én nem értettem, miért kezd el rázkódni a testem és patakokban folyni a könnyem. Nem is lényeg, ez most nem arról szól, hogy belemenjünk az okokba, csak egy újabb lepel hullt le a lélek történetében, és ennek köszönhetően mintha a mérleg nyelve kiegyenlítődött volna.

Mintha kinyílt volna egy retesz egy öreg, beporosodott ajtón, ami valami mély, sötét titkokat rejtett évezredek óta, és kifolyt, kiömlött volna mindaz, ami az ajtó mögött volt elzárva. Mintha szó szerint feloldódott volna bennem valami megfoghatatlan és körülírhatatlan dolog, érzés, gondolat- és hitrendszer. Mintha a sejtjeimbe körül lett volna zárva valami, ami habár ártani nem ártott, de már nem is szolgált. Amit alapból a testem kilökött volna magából, csak eddig nem tudott, ezért jól elkerítette, és mindez most egyik pillanatról a másikra felszívódott volna. Úgy, mintha soha ott nem lett volna.

Pedig – jut eszembe – mintha még néhány nappal ezelőtt is ezt olvastam volna valahol, hogy az áldásért áldozatot kell hozni. Nem emlékszem a szövegkörnyezetre, csak arra, hogy bólogattam és elfogadtam. Rendben. Hozok. Elfogadás. Végre nem kalimpálok ellene, nem akarok irányítani, akarni sem akarok, hurrá, idáig is eljutottam. Közben meg bevettem, hogy a szerelem áldozat, vagy áldozatnak kell lenni érte-miatta, netán a szerelemért áldozatot kell hozni.

NEM. NAGYON NEM.

A SZERELEM AJÁNDÉK ÉS ÁLDÁS.

A MEGÉLÉSE PEDIG „CSAK” EGY VÁLASZTÁS.

Az igazság az, hogy a szerelem önmagában – mint minden más – semleges minőség. A megélése vagy elfojtása pedig mindösszesen választás kérdése. És ha nem törekszünk mindenáron a jó, tökéletes választás meghozatalára, ha nem tulajdonítunk neki jelentőséget, ha nem rakunk rá súlyt, terhet, akkor valójában soha nem hibázhatunk. Tehát nem vagyunk hibásak sem és nem lehetünk bűnösek sem. A választásaink pedig ugyanúgy, mint bármi másban, lehetnek tudatosak vagy tudattalanok, és ezáltal függhetnek a tudat alatt meghúzódó hitrendszereinktől.

Nem akarom a katolikus egyházat megítélni, mert már ezért is kaptam, hogy hogy gondolom én mindezt, de azért hozzátartozik a történethez, hogy sokat tett azért, hogy a szerelem és a bűn fogalma összefonódjon, és ez az elferdítés lelkek ezreiben lenyomatként megőrződjön.

Pedig a szeretet szabad. A szerelem – mint a szeretet egyik megnyilvánulási formája – szintén szabad. Senki és semmi nem szabhat neki korlátot vagy határokat – még Isten nevében sem. És főleg Isten nem akarna határokat szabni neki, bűntudattal és félelemkeltéssel meg végképp nem manipulálna. Csak elhittük, hogy lehet bűn szeretni, és lehet bűn szerelmesnek lenni. Valamikor nagyon régen…

A szerelem nem áldozat, hanem áldás… Nagyon mélyen ülő hitrendszer tört most felszínre ezáltal és fordult át, egyensúlyozódott ki mindennek köszönhetően bennem. Mily furcsán gyönyörű a magyar nyelv, hogy ugyanabból a szótagból két egymással mennyire szöges ellentétben álló főnév is születhet. Közös a gyökér, majd idővel a betűk szétválnak, a jelentés pedig oly különbözővé válik. És választhatunk ebben is. Hogy áldozatnak, vagy áldásnak éljük meg mindezt. A választás szabadsága gyönyörűen megmutatkozik most is. Nem kellenek okok, hogy más nézőpontból nézzünk rá ugyanarra a kérdésre.

Mert a szerelem valóban ajándék, tehát áldás. Kinyit, kiteljesít, élővé tesz. Mondhatni, feltámaszt, újjáéleszt, változásra késztet. Boldogságot ad, hegyeket mozgat meg, teremtésre sarkall. Hitet és Erőt ad, támogat és szárnyalni hív.

A szerelem igazságában a lélek tisztasága tündököl… és

a szerelem tisztaságában a lélek igazsága ragyog…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.