2014. január 17 egy hűvös téli este volt, amikor a nappali kanapén ülve a lány álmodozni kezdett. Valami kósza vágyként élt benne egy kép a jövőről. A jövőről, ami hihetetlennek, elérhetetlennek tűnt, de ami iránt mégis roppant mód vágyott. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Talán… Ő azonban nekivágott, elkezdte. A vágyai legyőzték a félelmeit és elkergették a kisördögöt, ami korábban folyton ott duruzsolt a fülében.
Pedig előtte visszautasították. Jelentkezett egy felhívásra és nem őt választották. Dühös volt, mert érezte, hogy az olyan neki való lett volna. Minden sejtjében érezte mindezt, és dacosan harcolt Önmagával: „Már csak azért is megmutatom!” Talán ez volt az a mondat, ami az utolsó pofont adta az addig kéretlenül beszóló kisördögnek. Belevágott. Különleges lelkesedéssel, mégis azonban visszafogottan.
Nem tudta, mi lesz mindebből. Fogalma nem volt. Könnyűnek találta amit csinált, de mégis hogy ez vajon másokat is érdekelhet? Hogy ez mások számára értékes lehet? Nem tudta előre, csak remélte.
Olykor-olykor pedig azt érezte, beleütközik a saját falaiba. Hogy mondaná, de valami mégis visszafogja. Lassan lépegetett előre és ezzel próbálgatta a saját határait. Hogy meddig mehet el. Hogy egyáltalán vannak-e határok, vagy végre talált valamit, amiben határtalanul szárnyalhat?
Írt.
Imádta.
Erre született.
Mégis, egy év kellett ahhoz, hogy meg merjen nyílni. Hogy tényleg a lelkével tudjon írni. Olyan „nem baj, leírom, úgysem olvassák el sokan” alapon. Aztán kiderült, hogy nagyon is sokan olvassák ezeket az írásait is. Az első mélyebb írásokat el akarta dugni a „sarokba”. Azoknál nem az volt a fontos, hogy mások olvassák. Hanem csak az, hogy kiírja magából. Kiírja magából a fájdalmat, a kérdéseket, a felismeréseket. Így gyógyította magát. A lelkét. Voltak pillanatok, amikor mindenki szeme láttára, teljes megnyílásban, majd voltak pillanatok, amikor teljes egyedüllétben.
Voltak áttörő pillanatok és élmények. Amikor néhány hónap után bekerült a VIP bloggerek közé, majd röviddel később – és azóta is folyamatosan – a TOP 20-ba. Nagy álma volt mindez. Pénzt kapni azért, hogy ír. Na nem sokat, csak pár tízezer forintot, de mégis… Élni, hogy írhasson és írni, hogy élhessen. Úgy igazán. Ez elsőre ilyen megfoghatatlan csoda volt. Hiszen sosem tanulta. Pedig próbálták vele elhitetni, hogy az mennyire fontos. Hogy kell a papír – de közben csak az irigység szólt a győzködőkből. Mert nem a papír számít.
Talán a zene nyitja a csatornát az égiek felé. Bár ha az jön, írni kell, akkor nincs mese, írni kell. Amikor megnyílás van, megnyílás van, gyorsan áramlanak az érzések, amelyek gondolatokba majd szavakba formálódnak, és akkor nem számít semmi más. Nem számít a munka, a mosogatás, az hogy elmúlt éjfél, vagy a hibás helyesírás, csak az, hogy le legyen írva, ami épp megszületni vágyik.
Hiszen oly könnyen illan el a száguldó gondolat, mint egy gyorsan reppenő pillangó. Olyan illékonyan varázslatos dolog megfogni és szavakba önteni a sokszor megfoghatatlant… Olyan felemelő és teljesség érzést adó, boldogságban elvesző, időtlenségbe repítő.
Igazán írni lélekből lehet. És az olvasót is ez érinti meg: a lelkek összehangolódása és összefonódása. Mert útja során minden lélek hasonló kérdésekkel szembesül: fájdalmakkal, kétségekkel, félelmekkel, választásokkal, szeretettel, szerelemmel, boldogsággal, kicsorduló vagy éppen elfojtott könnyekkel. Erről szól az Élet.
Amíg érzel, addig élsz. Választhatod, hogy megéled-e mindezt, ha kell, lemerülve a legmélyebb mélységbe és felszállva a legmagasabb magasságokba. Vagy csak a felszínen poroszkálsz, a part mentén a biztonságos zónában. Nem mindig könnyű és kényelmes a helyzet, amibe kerülünk. De megéri bátornak lenni.
Fotó: Szépfalusi Rita
Három év telt el azóta. Minden, ami biztosnak tűnt akkor, már nincs – vagy legalábbis nem olyan formában. És minden, ami bizonytalan és elérhetetlen álomnak érződött, mára biztossá és elérhetővé vált. Különös játéka mindez az Életnek. Mert igen sokat sírt, nevetett, félt, fájt, kockáztatott, és számos választásokat hozott ezalatt az idő alatt. És nem keveset írt… Írt mindig, amikor úgy érezte, írnia kell… A pillanat meztelenségében rejlő igazsággal megajándékozva az olvasót.
És most, 33 évesen, 3 könyvvel a háta mögött újra egy asztal mellett ül, és ugyanazt csinálja, mint három évvel ezelőtt. Álmodozik. Egy csodás jövőről álmodik. És ki tudja, talán mindaz, ami most biztosnak tűnik, néhány év múlva már csak tovatűnő képként él majd az emlékezetében. És mindent, amit most még bizonytalan és elérhetetlen álomnak tart, a legbiztosabb és legszebb valóságként fogja megélni. Igen… Különös játéka mindez az Életnek…
Talán most már egyre kevesebb félelemmel, fájdalommal, sírással és könnyel, de ugyanannyi kockázattal, lehetőséggel és választással. És talán egyre több örömteli pillanattal, nevetéssel, könnyedséggel és játékkal.
A legtöbb, amit megtanulhatott, talán pont ez volt. Amit még gyermekként sem tudott istenigazából soha…
Az elmúlt három év alatt megtanult önfeledten játszani.
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Gratulálok Andrea, nagyon inspiráló az írásod! Mintha csak a saját tipródásomról olvasnék.