Vajon hogyan is értette ezeket a sorokat József Attila? Életútját ismerve hihetjük azt, hogy „belehalt a szerelembe”, de ez felszínes és túlságosan is leegyszerűsített megközelítése lenne a történetnek. A szerelembe nem mi magunk, sokkal inkább az egónk hal bele. Bár nem is belehal, inkább csak feloldódik. És ez elsőre veszélyesnek, félelmetesnek és irányíthatatlannak tűnik.
Mi lesz velünk, az eddig jól megszokott, jól bevált életünkkel, ha kicsúszik a kezünk közül az irányítás? Azt kell mondjam, semmi. 🙂 Sőt… Nincs semmi összeomlás, sokkal inkább hatalmas tágulás van, mert a szerelembe való Önátadással megnyílik egy ajtó az isteni, az evilágon túli, a teljesség felé. Még jobban, mint korábban.
A szerelemmel kapcsolatban is két szélsőséget élhetünk meg: vagy túlságosan is jelentőségtelivé tesszük, mindenáron a szerelmet akarva; vagy ellenkezőleg, nem tulajdonítunk neki jelentőséget és elértéktelenítjük, ami által megfosztjuk a benne lévő (teremtő) erőtől – ezáltal Önmagunkat is megfosztva a teremtő erőnk egy részétől. Amikor beáll bennünk ezzel kapcsolatban is az egyensúly, akkor válunk képessé arra, hogy befogadjuk a szerelem ajándékait. Mi szükséges ehhez az egyensúlyhoz?
1. Túllépni a szerelemmel kapcsolatos társadalmi sztereotípiákon
Hányan akarják megmondani, hogy a szerelemnek milyennek kell, vagy milyennek nem kell lennie? Egy kapcsolatnak milyennek kell lennie vagy milyennek nem szabad lennie?
A világ tele van már nem működő, elavult társadalmi sztereotípiákkal, amelyeket igaznak fogadunk el, meg akarva felelni nekik, és ezzel teljesen korlátozzuk saját magunkat. Minél inkább nem foglalkozunk a világ legtöbbször álságos ítéleteivel, a „jóakarókkal” és a „megmondókkal”, annál könnyebben találjuk meg azt, hogy mi az, ami számunkra működik és hogyan.
2. Elengedni a szerelemmel kapcsolatos saját elvárásokat és félelmeket
Nagyon sokszor a társadalmi elvárások annyira beépülnek a személyiségünkbe, hogy azt teljesen magunkra vesszük, legtöbbször tudattalanul. Az elvárások abban mutatkoznak meg, hogy azt érezzük, valamit meg „kell” tegyünk, vagy ellenkezőleg, valamit nem szabad megtennünk. Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést, hogy mindez kihez tartozik – a miénk-e vagy másé, és ha utóbbi, akkor visszaküldeni a feladónak tudatosságot csatolva mellé.
A félelmek azok, amelyek mögé elbújik az ego. A félelem falai mögött biztonságban érzi magát, mert az ismerős terep számára. Az ego fél az ismeretlentől, de igen, nagyon szeretjük egyébként, mert tudjuk, hogy minket véd…
Úgy képzeld el, mintha életek sokasága alatt lelked milliónyi módon sérült már, te meg már nem szeretnél több sérülést. Tökéletesen igazad van. Szóval odaállítottad az egót a lélek kapujához egy listával, amin olvashatóak az eddigi sérülések, és akkor kiadod a parancsot: ha ilyen helyzetek jönnének, tartsd őket távol és be ne engedd őket.
És ez így egész jól működik egy darabig. Olykor-olykor beszökik persze a kapun egy-egy élethelyzet, és a lélek megtapasztalja, hogy azért nem is biztos, hogy olyan vészes ez az egész. Merthogy változunk folyamatosan.
A múlt elmúlt, belénk épült belőle, aminek kellett, de a lélek valódi szabadsága nem élhető meg az egóval mint kapuőrrel, aki 0-24-ben ott strázsál a szívünk kapujában. Nem… a lelkünk szeretne szabadon szárnyalni… Az ego meg állandóan parancsol(na) neki, hogy mit tehet és mit nem. De ne rójuk fel neki, hiszen mi adtuk a kezébe a listát. És nem küzdeni kell ellene, csak néha szabadságra küldeni. Kiegyezni vele, visszavenni tőle a listát, és új szabályokat hozni.
3. Önismeret: merni ránézni arra, hogy kik vagyunk és milyen életet szeretnénk
Ha megtörtént az egóval való kiegyezés, most már kicsit felszabadulunk. Ilyenkor érdemes arra ránézni, hogy kik vagyunk, és milyen életet szeretnénk magunknak. Mert mindez csak a saját választásunk.
A honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk folyamatába nagyon szépen beilleszthető mindez. A múlt – és még a jelen sem – predesztinálja a jövőt. És ha ellenállást érzünk a szerelemmel kapcsolatban, akkor bizony először is érdemes jól körbenéznünk a környékén, mert ha valami dolgunk nem lenne vele kapcsolatban, akkor bizony ellenállás sem lenne bennünk felé. (A legnagyobb ellenállás a tagadás… Ki én? Éééén neeem… Én tuti neeeem. Pedig már a fél világ látja, rajtunk kívül… 🙂 )
Amivel rendben vagyunk, az semleges számunkra, szabadon átjárható, ott nincs fal. De például képzeljük el, jó néhány életünk során sérültünk a szerelemben. Jól meg is fogadtuk, hogy na oké, ebből ennyi így pont elég volt, ezt a kaput itt bezárjuk, lelakatoljuk, és még egy fél hadsereget is odaállítunk, hogy őrizze, mert erre nem megyünk soha többé. Hidd el, tudom, miről beszélek… Én még démonokat is állítottam őrizni a kapukat. Nah az kemény menet volt, onnan kiszabadítani magam… De itt vagyok. 🙂
4. Tudatosság: ha már mertünk ránézni önmagunkra, merni választani
Tudatos szerelem… mondhatnád, hogy hülyeség. Mert a szerelemről ugye az él a fejekben, hogy az az őrült rózsaszín ködös száguldás, ahol a Föld felett lebegünk két méterrel. Igeeen… van olyan szakasza is. Az vicces. Én konkrétan nem merem visszaolvasni, milyen leveleket és kiknek írtam abban az időszakban…
De ha úgy tekintünk a szerelemre, mint a szeretet egyik, legősibb és legerősebb megnyilvánulási formájára, és akár a tudatosságunk és a spirituális utunk fejlődésének egy megélési módjára, így már ugye hogy ez az egész szerelem kérdés túlmutat a lányregények romantikus miszticizmusán? De ennek a részletes kifejtését majd egy következő írásban… vagy könyvben.
5. Elismerni, nyílni – nyitni és befogadni
Az elismerés ismét Önmagunknál kezdődik. Először magamat kell elismernem, hogy SZERETHETŐ VAGYOK. Nem kell persze, csak enélkül nem igazán lehet tovább lépni. Amíg ez nincs meg, nem fogom tudni elhinni, hogy más szerethet egyáltalán. És igen.
Mi az, amit elismerhetsz ma magadban, ami kinyitja az összes eddig bezárt kapuidat és szabadságra küldi az egódat? Mert csak a nyitott kapun tud beérkezni az ajándék. Befogadni nem lehet a falak mögül, hiszen az Univerzum nem biztos, hogy faltörő kossal vagy falmászó felszereléssel együtt küldi neked életed csodáit.
Persze olykor-olykor a leleményes és harcedzett kalandorok megtalálják a rést a pajzson – akarom mondani a várfalon. És megvan ennek is a maga vicces varázsa, de hát alapvetően a szerelem sokkal inkább arról szól, hogy az apró réseken bekúszik a szívünkbe valami kiismerhetetlen és elementáris erejű csoda, és szépen lassan kiolvasztja mindazt, ami addig korábban megfagyva élt bennünk.
Vagy pont ellenkezőleg, dinamitként kirobbantja a stratégiailag fontos pontokat, aminek köszönhetően a falak egyszer csak leomlanak, és mi ott maradunk védtelenül, páncél nélkül, falak nélkül, amitől első pillanatban úgy megijedünk, hogy teljesen bepánikolunk.
De teljesen rendjén van ez így… Mert ez a „pánik” az ego utolsó „halálhörgése”, és az ego „halálával” újjászületik a lelkünk. Ezzel az újjászületéssel pedig már képessé válik a lélek a szerelem virágának és ajándékának teljes és tökéletes befogadására.
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: