Forgószél

Néha azt érzem, a Jóisten lepottyantott a Földre, utamra engedve, hogy hajrá leányom, menj és tedd a dolgod! Néha azt érzem, túlságosan is bízik bennem és kudarcot vallok, máskor meg büszkén megveregetem a vállam, hogy jól van, Andi, ügyes vagy. És vannak olyan pillanatok is, amikor perlekedek Istennel, hogy ezt mégis hogyan gondolta? Legalább valami segédletet dobjon már utánam, mert ez nekem így nem megy… Utólag persze mindig rájövök, hogy Ő csak erre a pillanatra várt…

Éreztem az örvényt, és azt is, hogy nem tehetek ellene semmit. Ha küzdök, csak még rosszabb lesz. Így hagytam, hogy a forgószél felkapjon és magával vigyen… Tudtam, ha túl kell élnem, túlélem, ha nem, akkor nem… Túléltem… és mégis, valami ezzel egyidőben meghalt bennem…

Radnóti Negyedik eclogája jut erről eszembe:

„S a vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, – aztán kiköpött a tó.
Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?”

Kiköpött a tó… Ha nem kellek neki, majd kiköp magából, de ha már megragadott, talán vinnie kell belőlem valamit. Hát akkor hagyom, vigye… De ez felkavarodással jár… Ilyenkor nem értem magamat. „Ezen már túl vagyok”, és igen, igen, ez már nem az általános kétség, sokkal inkább valamiféle utolsó próbálkozás – súgja az éberségem.

A forgószél azért jön, hogy kisöpörje mindazt, ami még a rejtett zugokban elkallódott… Ami elkerülte a figyelmemet, ami még néha-néha aláássa a békét és felborít váratlanul, hogy próbára tegyen…

Próbatétel… (Halál)félelem… Kétségbeesés… „De én nem tettem semmit, most miért büntetsz” érzés… Értetlenség… Majd fájdalom… Már jártam itt egyszer, majd még egyszer. A fájdalomnak való teljes megadás küszöbén… Emlékszem mind a kettőre… Most harmadjára már ismerősként köszöntöm. Megtörik a test, az ego, mert csak így tudnak elszakadni a röghöz kötés és ragaszkodás láncai.

Amíg pillanatokkal ezelőttig még megértésért könyörögtem, már megérteni sem akarom. Nem érdekel, nem fontos mi történik velem és bennem már hónapok óta, hogy mi ez az egész tapasztalás, és már az sem érdekel, hogy nincs senki, akinek elmondhatnám… Olyan meg főleg nincs, aki választ is adhatna rá… Mert tudom, hogy a választ majd megadják… Amikor itt lesz rá az idő… és a válasz egy pillanatnyi felismerés formájában bennem fog majd megszületni…

Átváltozás… és ha tényleg belehalok ebbe a testi változásba, akkor ez lesz a Sorsom… Már az sem érdekel… Most csak hálás vagyok a Sorsnak azért, hogy egyedül lehetek, és mindezt senki nem látja… És felmerül bennem a kérdés, hogy néha nem tudom, vajon a megőrülés vagy a megvilágosodás felé tartok-e? Vagy talán a kettő nagyon nem is különbözik egymástól…

Két napja mintha tőrrel döfködnék a szívemet… „Kihez tartozik mindez?” – néhány óra szenvedés után végre eszembe jut, hogy feltegyem magamnak a kérdést. Nem az enyém. Érzékelés. Hát jó… Akkor kezdjük az elején… Mikor is kezdődött… Előtte nem volt ilyen. És nézek vissza az elmúlt egy évemre, és állítom össze a folyamatot, hogy meggyőzzem magam, nem, nem őrültem meg. És rájövök, hogy még mindig ettől rettegek a legjobban… hogy erre a Sorsra jutok… Mint valami büntetésképpen az alázat hiányáért… Úgy, ahogyan Ő járt…

Közben meg tudom, hogy mindez nem erről szól… Mert a lelkem mélyén érzek és tudok mindent… Azt is, hogy mindez valahogy ennek a megtisztulásnak a része… Hogy az ego falainak leomlása egy pillanatra rémisztő mind az ego, mind a lélek számára. Az ego számára azért, mert szembesülnie kell saját haldoklásával, a lélek számára pedig azért, mert azt érzi, ezáltal védtelenné válik…

A percek óráknak, az órák napoknak tűnnek… Lehunyom a szemeimet és elalszok… A megtépázott lélek alázattal, türelemmel, együttérzéssel, nyugalommal, békével és elfogadással gazdagabban ébred…

Megtört az akarat, az irányítás, és felébredve visszaemlékezem, mindezt én kértem… Csak néhány nappal ezelőtt, és Istenem, milyen gyors vagyok ismét! Mert éreztem, hogy akarok, és kértem, hogy segítsenek megszűntetni ezt az akarást. Aztán éreztem, hogy már a nem akarást akarom, és ezzel teljesen belecsavarodok ebbe az egészbe…

Hát jött a válasz: Küldte a Jóisten ezt a forgószelet, hogy kipucolja a lelkem árnyékos oldalát, hogy tér nyíljon bennem és körülöttem, tisztuljak a fényben…

Egy hét telt el azóta… A belső csend békéje hazavárt… Valamit megtaláltam. Valamit, amit kerültem, és ami elől talán kicsit menekültem is.  Valamit, amit soha nem kerestem… És valamit, ami most mégis itt van. Itt és most. Bennem…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.