10 éve nem randiztam… Elviszel?

Sőt, talán van az már jóval több is. Pedig csak 33 vagyok. És végülis mikor, ha nem most? Főleg hogy igazából az igazi randik kimaradtak az életemből. Ilyen béna találkozások voltak még valamikor sok-sok évvel ezelőtt, ami pedig nem béna volt, és amiből kapcsolat lett, valahogy túlontúl egyértelmű volt elsőre, hogy oké, akkor együtt. Szóval ennek az udvarlásos szakasznak a megélése még várat magára. Ma meg ráadásul ráeszméltem: 10 éve nem randiztam… Úgyhogy… Elviszel?

Kérd és megadatik!

A történet néhány héttel ezelőtt kezdődött, amikor csak úgy kilőttem az Univerzumnak, hogy akkor én most már úgy vágyom erre az udvarlás dologra. És a vicces az volt, amikor – nem viccelek – konkrétan másnap rám írt a Facebookon egy Londonban élő, de néhány éve még Magyarországon focizó afroamerikai férfiú. Elismerve varázslatos teremtő képességemet sírva röhögve meséltem a barátnőmnek a sztorit, átküldve egy-egy cuki, tört magyarsággal írt mondatot számára.

A férfiúval túl messzire nem jutottunk, mert hát elég csekély volt a szókincse, és hát ez egy író számára semmiképp sem jó pont. Szóval innen indultunk néhány hete, és hát azóta úgy tűnik az Univerzumnak is volt ideje összekapnia magát, mert egyre jobb helyzetekkel szembesülök. És persze bevallom, nem kicsit élvezem őket.

Aztán ma egy beszélgetés során felmerült a családi állapotom kérdése is, hogy vajon párkapcsolatban vagyok-e jelenleg. Ennyire konkrétan az elmúlt hónapok alatt senki nem kérdezte meg ezt tőlem, és mivel erre a kérdésre jelenleg nem-mel tudok felelni, ez a randi dolog is erősen megmozgatott. Bár ahogy ma megtudtam, „velünk, erős nőkkel” nehéz… Merthogy mi látunk, összerakunk, értünk-érzünk dolgokat, előttünk nem lehet titkolni semmit… A fene egye meg…

„Az igazi Nő nem – csak – erős, hanem képes arra, hogy végtelenül gyenge is legyen.”

Hát én ezt így értem, de most akkor mégis mit csináljunk? Ahogy azt nemrég írtam, mostanában szívesen játszom a buta szőkét, de azért ne tessék már tőlünk annyira félni. Nem eszünk férfit – csak félős nyuszikat 😀 , így aki annak érzi magát, tényleg jobb, ha nem is próbálkozik. Sok csodálatos nyuszi lány van, akik között lehet válogatni, és ez jól is van így.

Igen, tudjuk, mit akarunk… Ami nehéz lehet annak, aki bizonytalan – elsősorban saját magában. Határozottságunk alapja az őszinteség, elsősorban Önmagunkkal. Mivel tudjuk, mit szeretnénk, azt is tudjuk, mit nem. Képesek vagyunk gyorsan dönteni, akár elsőre kiszúrni, ami nem odavaló, ami nem működik. De érzékeljük azt is, ami igen. A határozottságunk nem feltétlen jelent kíméletlenséget, türelmetlenséget vagy a másikon való átgázolást.

Az igazi Nő nem – csak – erős, hanem képes arra, hogy végtelenül gyenge is legyen. Hogy „kontrasztként” a Férfi erő is meg tudjon mutatkozni a kapcsolatban. Másképp és máshogy vagyunk erősek. A Nő ereje a szívében, a Férfi ereje pedig a karjában rejlik. És ez nem valami szexista frázis puffogtatás, ami ellen a feminizmus jegyében trendi lett küzdeni, sokkal inkább egy olyan út, ami lehetőségként előttünk áll, hogy (újra) felfedezzük magunknak.

A Nő és a Férfi annyira elment egymás mellett, hogy szükség van ezeknek az ősi értékeknek, minőségeknek a felfedezésére, megélésére és vállalására. És hogy kinek milyen kapcsolat működik, jobbára ő maga tudja. Illetve… Mi is volt előbb?

A tyúk vagy a tojás? Vagy sokkal inkább a karma…

A kapcsolatok nagy része jelenleg a karma által determinált, így azt, hogy sok embernek ki a párja jelenleg, alapvetően az határozza meg, hogy karmikusan milyen feladatuk van még egymással. Amint ez kiegyenlítődik, beáll az egyensúly, és a lélek immár szabad választás alapján dönthet, hogy mit szeretne, kivel és hogyan. De mindaddig bizony állhatnak elő olyan helyzetek, amelyekben a párkapcsolati minőségek szélsőséges felborulásával szembesülhetünk.

Amikor például a nő minden csak nem nő egy kapcsolatban, a férfinak pedig esélye sincs férfinak lenni. És akkor ugye felmerül a kérdés, mi volt előbb: tyúk vagy a tojás? Pedig csak a karma. 🙂 Azért „erős” a nő, mert „gyenge” a férfi, vagy fordítva? „Szép és izgalmas” történetek tudnak ebből kibontakozni… Amikor a nő egy-egy mondatával, cselekedetével konkrétan „kiheréli” a férfit. Közben pedig titkon mindennél jobban vágyik arra, hogy egy erős férfi legyen mellette. Végtelen mókuskerékbe ragad így a kapcsolat, és mivel egyik fél sem mer, tud, akar ebből a mintából kilépni, valójában egyikőjük sem veszi észre, hogy mit teremtenek mindezzel.

Az erős-gyenge polaritáson túl

Az erős jelzőt azért nem szeretem, mert polaritásban tart. Ahol erős az egyik fél, ott az egyensúly fenntartásához szükség van egy gyengére is. Közben pedig inkább úgy van ez az egész, hogy egyszerre vagyunk végtelenül erősek és végtelenül gyengék mindnyájan.

Ha hagyjuk, ha megengedjük magunknak. Úgy hívják ezt, sebezhetőség. Rettegünk megmutatni a sebezhetőségünket, pedig mindnyájan azok vagyunk. Csak szeretjük azt hinni és elhitetni magunkról, hogy szuperhősként sebezhetetlenek vagyunk, túlélünk mindent. És igen, túlélünk sok mindent, de legalább ennyiszer meg is halunk kicsit.

Azokban a kapcsolatokban, amelyeket már nem a karma irányít, szabadság van. És ezekben a párkapcsolatokban az egyensúlyt az tartja fenn, ha a nők megérzik, megtalálják és kibontakoztatják eredeti, női minőségüket, és kedvességgel, szeretettel, befogadással, megengedéssel tudnak működni. Ahol a férfi aktív, cselekvő félként ki tud bontakozni, karjával védelmet, biztonságot nyújtva a nőnek.

Mi lenne, ha felhagynánk ezzel az erős nő-gyenge nő, erős férfi-gyenge férfi minősítéssel, és ezen túllépve Önmagunk értékeit felvállalva, szívünkre hallgatva, félelmeinken túljutva választanánk a boldogságot? Választanánk azt, hogy eldobjuk a szerepeinket, az álarcainkat, és megmutatjuk magunkat? Nem félve attól, hogy a másik azt hogy fogadja.

Mert hidd el, él valaki ezen a világon…

Talán naiv vagyok, de végtelenül hiszek benne, hogy mindenki számára létezik valaki e Földkerekségen, akit neki teremtett a Jóisten. És amikor vele találkozunk, előtte nem kell félnünk, nem kell szerepeket játszanunk. Lehet, hogy senki más nem ért meg minket, de Ő igen. És Őt nem rettenti el mindaz, amit lát, mert neki az lesz a természetes, hiszen számára nem is lehet másképp…

És igen, ahhoz, hogy ez megtörténjen, lehet, hogy kell száz béna randi, kétszáz „félresikerült” találkozás, de ilyenkor csak az történik, hogy kiderül: egyszerűen nem passzolunk egymáshoz. Ennyi. Ettől még nem vagyunk kevesebbek, nem vagyunk hibások, és a másik sem az. Csak egy információt kaptunk, már tudjuk, hogy a másik nem az, akire mi várunk… Lépjünk tovább, ne féljünk, ne adjuk fel és semmiképp se rejtsük el magunkat.

Bár… és lehet, hogy ezt is csak a naivitásom teszi, azt is gondolom, hogy akit nekünk rendeltek, Ő még ezeken az álarcokon is túllát. Csak mennyivel egyszerűbb lenne, ha mernénk vállalni Önmagunkat… minden őrültségünkkel, jó és rossz pillanatainkkal, „hibáinkkal” és félelmeinkkel, mindennel együtt…

Mert hidd el, él valaki ezen a világon, akinek így vagy tökéletes. Kétség kívül pont úgy, ahogy vagy! Számára ez nem is kérdés, hiszen szeret… Úgy, ahogyan senki más nem szerethet…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.