„A fene se akart szerelmes lenni…”

Az önostorozás abbahagyásával kezdődött, az önszeretet megélésével folytatódott, majd egyszer csak úgy bumm, berobbant. Nem is értettem, hogy ezt akkor most mégis hogy és miért? Éli az ember lánya az életét, már épp egyre kevesebb gonddal, úgy elvan a langyos vízben, és Önmagát is meglepve jön a felismerés… Pedig a fene se akart szerelmes lenni…

A Herceg a fehér lovon… ugye csak a mesékben létezik?

Az előző írásomban arról a belső transzformációról írtam, amiben megéltem, hogy a „rút kiskacsából” „Hercegnővé” váljak. (Javaslom elolvasni, mert a kettő összefügg, így válik érthetővé és teljessé a folyamat.) Egészen pontosan odáig jutottam el, hogy megszerettem Önmagamat. Én azt vállalom, hogy ez a mai napig nem megy 0-24-ben 100%-ban, de hát nem is vagyok megvilágosodott Buddha, úgyhogy nincsenek is ilyen elvárásaim magammal szemben. De azért már elég jól elvagyok magammal.

A vicces az, hogy míg barátnőre tényleg istentelenül vágytam, nekem ez a mesebeli Herceg a fehér lovon sztori teljesen kimaradt az életemből. Nulla vágyam nem volt ennek a megélésére. Vagy… valójában mégis, csak magam előtt is szépen elrejtettem? Hááát… most így utólag visszagondolva, gyanús a dolog…

Volt olyan időszakom, amikor még a romantikus filmeket is utáltam (mondjuk ebben azért még volt egy nagy adag ellenállás…). Szóval mivel úgy nem voltam túlságosan kibékülve a női oldalammal, nem is ábrándoztam arról, hogy akkor majd egyszer belovagol a Herceg fehér lovon az iskolába, a munkahelyemre vagy akárhová, az életembe.

Az ilyen romantikus dolgok számomra tényleg megmaradtak a filmek cellulózszalagján vagy a mesék lapjain, ezek a helyzetek az én világomon teljesen kívül estek. Aztán puff… derült égből villámcsapás. De hát azért ebben az egész nővé válás dologban a szerelemnek bizony elég nagy szerepe volt. Mert hogy akkor hogy is van ez, ha lélek szintről nézzük a kérdést?

Menekülés a szerelem elől: a lélek védekezése

A nőként megélt sérülések gyógyulása alapvetően férfi energiákkal gyógyul könnyen. (Könnyen? Azt úgy lehet, hogy felejtsük el… Van, hogy kegyetlenül nehezen…) A lélek azért születik le, hogy megtegye, megfejlődje, meggyógyítsa azon részeit, amelyek előző életek során sérültek. Ehhez bizony az szükséges, hogy újra szembenézzen azokkal a helyzetekkel, amelyekben a sérülés megtörtént. És mi persze hogy működünk?

Ha egyszer megégetjük magunkat a tűznél, sokáig igyekszünk még a közelébe se menni. Ahol a lélek sérült, azokat a helyzeteket igyekszik elkerülni, de ahhoz, hogy a gyógyulás megtörténjen, kell a szembenézés, a vállalás, az ugyanazon vagy hasonló helyzeten való felülkerekedés. Ezért írtam korábban, hogy ahol a félelem van, ami elől menekülünk, amit elkerülnénk, bizony ott és azzal van dolgunk.

Aki annyira elnyomja magában a nőt, mint ahogy én is tettem, az tuti fix, hogy a női minőségében a férfiak által korábban – akár jelenlegi, de főleg előző életében – igencsak sérült.

Ezért van, hogy választunk egy biztonságos, kiszámítható párt magunk mellé, akivel kényelmesen eléldegélünk, akit – még az is előfordulhat, hogy – alapvetően szeretünk, de egy ilyen helyzet ugye nem feltétlen arról szól, hogy akkor most így ezzel lélek szinten meg tudjuk gyógyítani magunkat.

Merthogy az a lélek, aki a szerelemben korábban sérült, mindent megtesz, hogy ne legyen többé szerelmes… 

Miért van ilyen sok „férfias”, „erős” nő?

Mert nem véletlen az, hogy miért vagyunk nőként „férfiasak” és hogy ezek a dolgok mostanában egyre több nőnél törnek felszínre.

Minden „erős” és ezáltal legtöbbször férfias szerepet betöltő nőben ott rejlik a sérült női minőség. A védekezés. Az erős női szerep egy páncél, amin elég nehéz a férfinak áthatolnia. A lélek védi magát, nem akar újra sérülni.

És ez így tök jól működhet évekig, látszólag betonbiztosan elzárva magunkat az igazi férfi energiáktól – meg nem utolsó sorban Önmagunktól is.

Közben meg… a lélekben ugye ott van a program, hogy de azért van ez a feladat, amiért alapvetően úgy döntött, leszületik. Ezt van, aki jobban, más kevésbé érzékeli. És belül a mélyben, nagyon mélyen elzárva azért ott van bizony a vágy a szerelemre is! Csak semmi pénzért nem vallanánk be magunknak.

Talán nem lep meg senkit, hogy nagyon sok, jelenleg is páncél mögé rejtőző női lélek született azért (is), hogy meggyógyítsa saját női minőségét, aminek egyik eleme, hogy meg merje élni az igazi, tiszta szerelemet. Szóval hajrá, csajok! Én most itt Jeanne d’Arc-ként lobogtatom a zászlót, csak meg ne égessenek érte. Bár remélem, abból a korból már kinőttünk…

Tehát az a (látszólag) erős nő, aki azt mondja, neki aztán nem kell szerelem, sőt még férfi sem, ő valójában retteg attól, hogy újra megsérüljön, a férfiak újra megbántsák, kihasználják, stb.

Emlékszem, én amikor egy barátnőmhöz SVT-re elmentem, ő mondta nekem, hogy a tudatalattimban elég erősen benne van a férfigyűlölet, amit akkor én nem igazán tudtam hova rakni. Hiszen ebben az életemben ennek nem volt nyoma. Mégis ezek az előző életes lenyomatok azonban nagyon erősen befolyásolják a jelen választásait.

Ez egyébként a férfiaknál is így van, csak a férfiak „menekülése” mögött az is lehet, hogy például lélek szinten emlékeznek arra, hogy sérülést okoztak a nőnek, és ezt akarják újra elkerülni. Ezért inkább nem választják, mert az elkerülésben vélik a megoldást. No de én most a női oldalt boncolgatom.

Szerelmesnek lenni nem lehet páncélban…

Az önmagát páncéllal védő nőben az elfojtás mértékétől függ, hogy mikor és hogyan tör ki az a női energia, ami alapvetően ott van, csak nem éli meg, mert úgy gondolja, nem élheti meg. Ezért mondjuk agresszióban, haragban, netán dühben, stb. nyilvánul meg benne. Mindez a belső frusztráltság kivetítése, ami mögött még mindig nincs tudatosság és ránézés Önmagára.

Szóval a lélek védi magát, de hát talán egyetlen páncél sem véd száz százalékban, és a réseken bizony hatolhatnak át olyan dolgok, amit alapból pont kint szeretnénk tartani, messze eltolva a világunktól. Aztán persze történnek olyan érdekességek, ha ilyen kósza sugarak bemásznak a védőfelszerelés alá, akkor egyik napról a másikra képesek kirobbantani lelkünket a páncélból.

Merthogy szerelmesnek lenni nem lehet a páncélban. Az ott úgy nem működik, csak ha a nő (és a férfi is) ki mer bújni belőle. Általában ez a két lehetőség szokott felmerülni: „önként bevállalom”, vagy tolom, tolom el magamtól addig, amíg már egyszerűen nincs több energiám tovább védekezni és akkor kész, megadom magam…

„De én nem akartam ezt kéremszépen…”

Nah hát a „Hercegnői státuszom” megéléséhez valami ilyesmi kellett. Olyan Férfi energia, ami szépen lassan bekúszott a páncél alá és belülről robbantott. Pedig én tényleg mindent megtettem, hogy kicselezzem. A hónapokig tartó masszív ellenállás után váratlanul jött a felismerés, és az őszinte meglepődés, hogy ki, én? Éééén? Nemár! Én biztos nem! De én nem akartam ezt kéremszépen, és akkor hogy lehet ezt visszacsinálni, mert most úristen mi lesz? A helyzet az, hogy nem lehet visszacsinálni és szerencsére nem is kell…

Első reakcióban ezt éltem át, aztán az „atomrobbanásnak” köszönhetően csak kb. azt éreztem, hogy kilőttek az űrbe és alig találtam vissza a Földre. A kettő között meg valahogy megszületett bennem az a női minőség, ami valójában mindig is ott volt, csak oltári mélyen elásva, zárakkal, lakatokkal védve a lélek titkai és emlékei között.

És ahogy ennek a megélését már nem tagadtam meg, elkezdődött egy olyan teljesség, életöröm kibontakozása, ami korábban soha nem volt. Akkor kezdtem el érezni azt, hogy igazán élek. Korábban nem értettem azt a mondást, hogy szerelmesnek lenni az Életbe… Amikor ez az érzés először felbukkant bennem a maga újszerűségével, valahogy újra rácsodálkoztam a világra. Hogy jééé… ez ilyen szép is tud lenni?

A legnagyobb tévhit a szerelemmel kapcsolatban

Van valami, amit fontosnak tartok leírni… Mindennek a megélése független a másik féltől és a szerelem beteljesedésétől. Ez nem biztos, hogy elsőre átmegy, ezért még egyszer: Az, hogy én megélem a szerelmet, megélem az örömöt, megélem a teljességet Önmagamban, NEM FÜGG a másik féltől (és attól sem, hogy ő szeret-e, választ-e)! És sokan itt kerülnek tévútra a szerelem útjain, drámává alakítva a saját életüket.

A másikat teszik meg ezen érzés forrásának, foggal-körömmel ragaszkodva hozzá, és felülve ezzel egy hullámvasútra, ami kb. úgy néz ki: Ha velem van, fent, ha nincs velem lent. A helyzet azonban fordított, mert igen, lehet a másik egy szikra, ami beindítja a belső folyamatokat, de annak a kivirágzása és megélése csak saját magamtól függ!

A szerelem beismerése, megélése és beteljesedése egy-egy lépcsőfokai a folyamatnak, és van, hogy csak az utolsó állomásnál érnek össze a felek. A szerelem egy lehetőség a lélek gyógyulásához, a lélek teljességben való kivirágzásához. A szerelem is „csak egy eszköz” az Egység megéléséhez. Bár valószínűleg biztos, hogy az Élet leggyönyörűbb és legcsodálatosabb eszköze mindehhez. Most már tudom, bármit is tartogasson a jövő…

Mert végtelenül hálás vagyok a Sorsnak, hogy átélhetem… És végtelenül hálás vagyok Neked, hogy ezt kihoztad belőlem… És végtelenül hálás vagyok Önmagamnak, hogy befogadtam és megajándékoztam magam a szerelemmel…

A fene se akart szerelmes lenni… De ha már így alakult… Nem bántam meg…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.