Amikor igazán megszerettem magam… – Így váltam rút kiskacsából Hercegnővé

Ha volt valaha, amit igazán elmondhattam magamról, az az volt, hogy „fiús” lány voltam. Gyerekként sosem babáztam, a lányok helyett a fiúkkal mindig jobban megértettem magam, és mindent megtettem – persze tudattalanul – hogy elrejtsem, elfojtsam magamban a női énemet… De amikor igazán megszerettem magam, valami megváltozott… Elmondom, hogy váltam “rút kiskacsából Hercegnővé”…

Még a nevem is azt jelenti: férfias. Innen indultam. Nem, dehogy innen, sokkal-sokkal messzebbről. Merthogy nyilván nem véletlenül kaptam az Andrea nevet. Bár a földi családi legendárium szerint a Dédi választotta… De hát tudjuk, hogy a történetek legtöbbször nem itt kezdődnek.

Az elmúlt év jócskán hozott felismeréseket annak vonatkozásában, hogy lélek szinten milyen sérülésekkel érkeztem. Így saját tapasztalásból most már mondhatom, hogy amit a legjobban el akarunk rejteni, amivel a legnehezebb szembenézni, azzal van a legnagyobb dolgunk, és ezzel egyidőben abban rejlik a legnagyobb képességünk és lehetőségünk is.

Mert a lelkem nem véletlenül döntött úgy, hogy köszöni szépen, de ebben az életében annyira nem szeretne tudomást venni arról, hogy nőként születik le. De hát azért nem úgy van az, mert hát hiába a menekülés a „feladat” elől, az Univerzum erői azért csak vissza-vissza pofozgatnak az útra… Ha akarjuk, ha nem. Én pedig elég sokáig nem igazán akartam…

Érdekes, pedig mintha bennem lett volna valami ős-hiány érzés… És most nem csak arról beszélek, hogy harminc éven keresztül tulajdonképpen egyetlen közösségben sem éreztem azt, hogy odatartoznék. Hogy éveken keresztül nem értettem mi a baj velem, nem találtam a helyem és vágytam valamire… Nem… Ennél sokkal prózaibb a helyzet…

Istentelenül vágytam egy barátnőre… Sokáig bizony jobban, mint egy barátra vagy kapcsolatra. De annyira megtagadtam magamban a nőt, már kora gyermekkoromtól kezdve, hogy erre valójában esélyem sem volt. Csak élt bennem a vágyódás az olyan barátnői kapcsolat iránt, amelyeket az amerikai filmekben látni. És én ezt így jól el is könyveltem magamban, hogy ilyen csak a filmekben létezik…

Sikítófrászt kaptam és – khmm… igen, bevallom – meg- és elítéltem azokat a lányokat, akik megélték ezt az énüket. A „buta szőkéket”, akiknek nem kellett okosnak lenni, akikért odáig voltak a fiúk, és akik barátnőikkel együtt önfeledten nevethettek és Önmaguk voltak. Éveken, sőt mondhatni évtizedeken keresztül végigkísért ez az (ön)utálat, ez az (ön)megvetés, ami oly sokszor hozott fel oly mély fájdalmakat… Gyűlöltem lánynak/nőnek lenni, nem tartottam sem szépnek, sem szerethetőnek magamat.

Nem voltam soha „apuci kicsi lánya”, nem kaptam habos-babos szoknyákat, szemüveges voltam, és lakkos cipő helyett mindig ilyen borzasztó csúnya gyógycipőkbe kellett járnom… Nem mondták soha, hogy szép vagyok, vagy csak nem emlékszem rá. Valószínű, el sem hittem volna… Ez az állapot kb. az első húsz évemig tartott… Azután persze enyhült a helyzet, de valami még ezután is hiányzott… Csak aztán már nem foglalkoztam vele…

Az önszeretet hiánya olykor-olykor felbukkant már a párkapcsolatomban is. Az elején még drasztikusabb féltékenységi rohamok és hisztik formájában, később csak néha fel-felbukkanó „rossz napom van, ne szólj hozzám” tünetként. És emlékszem, majdnem egy éve is feljött, és napokig tartó mélyrepülésbe vitt. Pedig ott voltunk egy gyönyörű helyen, és én nem bírtam napokig tükörbe nézni… És ott valami aztán megváltozott… Nem tudom mi, tényleg nem tudom mi… De elkezdtem magam szépnek látni.

Elkezdtem magam szeretni. Elkezdtem magammal kibékülni, nem harcolni tovább. A változás belülről indult és idővel külső nyomai is lettek. És ebben akármilyen vicces, de a karácsonyi ajándékként magamnak megvett – és nem mellesleg azóta is imádott – női táskámnak is hatalmas szerepe volt. Amikor azt a táskát megvettem magamnak, akkor talán életemben először úgy igazán nőnek éreztem magamat… Nah jó… akkor még nem igazán, csak úgy kapizsgáltam, hogy az milyen lehet. Annyira új volt ez az egész, hogy csak pislogtam, de kezdtem élvezni… Már nem akartam többet elfojtani, sokkal inkább megélni, és azóta is megélni minden pillanatát…

És ez nagy ajándék. Hatalmas ajándék, a felszabadulás ajándéka. Ami magával hozott még egy dolgot. Nem, bocsánat, kettőt. De valahogy összefügg minden mindennel… Ahogy kibékültem magammal, ahogy elkezdtem megszeretni magamat, a bennem élő Nőt, megjelentek életemben a barátnők… A gyerekkorom óta oly mélyen bennem élő és már teljesen feladott vágyam egyik percről a másikra elkezdett valóra válni – anélkül, hogy én bármit is tettem volna érte. Több mint harminc éven keresztül igazi barátnő nélkül éltem – és valójában meg is szoktam, el is fogadtam hogy ez az én sorsom.

Fotó: Szépfalusi Rita

És most néha azon kapom magam, hogy olyan vagyok, mint azok a lányok, akiket 10-20 évvel ezelőtt annyira utáltam… Hogy visítva röhögök valakivel, akivel csak mi ketten értjük, hogy min röhögünk… Hogy imádom játszani a „buta szőkét”, mert végre kiléphetek a „komoly okostojás” szerepből. Hogy csinálunk őrültségeket, vevők a hülyeségeimre, együtt sírunk, együtt nevetünk, megosztva bármit és érezve, látva, hogy nem kell agyonmagyarázni semmit…

Néha ránézek magamra külső szemmel, és látom, hogy azért lehet, hogy jobb lett volna, ha ezt meg tudom élni 16 évesen, mert így „felnőve”, olykor-olykor kilógok a társadalmi sztereotípiák dobozából. Mert ilyenkor biztos vannak, akik nem igazán tudják összeegyeztetni magukban a „komoly írónőt” ezzel az „idióta vihogó libával”. De hát ez legyen az ő bajuk.

Az igazság az, hogy néha nekem sem megy. De ami talán a lényeg, az az, hogy elfogadtam azt, hogy több arcom van, és mindegyik én vagyok. A szivárvány milliónyi színében pompázok, és bármelyik színben ébredek, szeretni tudom már azt is. Na jó… Nem minden pillanatban, és nem mindig száz százalékban. De alapvetően már nem lököm el magamtól egyik arcomat sem. És mélyre volt rejtve mindez, azt hiszem, csak én tudom, milyen nagyon mélyre. Hogy ez így felszínre jusson, kellett néhány száz papírzsepi és pár liter elsírt könny is, mert a lélek fájdalmai a sok nevetésen túl csak így tudtak gyógyulni.

És most így ennek apropójából köszönöm Nektek azt, hogy rám találtatok! Köszönöm az együtt töltött pillanatokat, az öleléseket, a rengeteg mosolyt, nevetést, a bizalmat, a törődést, a türelmet, a szeretetet… Köszönöm, hogy az életem részei vagytok!

Nem teljesen értem el a Hercegnőig… De azt majd a következő írásban, mert már így is hosszú lettem… Egyetlen „összetevő” ugyanis nélkülözhetetlen a „hercegnői léthez”… Vajon kitalálod-e, hogy micsoda?

Az írás folytatásához kattints ide: A fene se akart szerelmes lenni

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.