Vannak pillanatok, melyek beégnek kitörölhetetlenül az emlékek közé. Annyira a lelkünkbe vésődnek, hogy nem tudjuk feledni őket. Emlékszünk az időjárásra, a nap melegére, az ízekre, illatokra, előttünk peregnek a lépések, mint a filmkockák egymás után. És egyszer csak felpattan a szikra, láthatatlanul, észrevétlenül, és csak utólag, a perzselő tűz lángjai között csodálkozunk el azon, hogy bizony az volt AZ a pillanat, ami átírt múltat, jelent és jövőt…
Itt van minden előttem, mintha csak tegnap történt volna. Pedig napra pontosan egy évvel ezelőtt volt. Annyira tisztán a fejemben az útvonal, az ismételt „véletlenek” tömkelege, és az utolsó pillanatokban hozott irányváltások. Ha ott nem balra indulok, hanem jobbra, ha nem jut eszembe, hogy vegyek kenyeret, pedig éhes voltam és rohantam vissza dolgozni, hiszen csak az ebédszünetben lógtam ki a fodrászhoz. És igen… jött az a telefon, hogy vegyek kenyeret… De azt is megvehettem volna később…
Egy töredéknyi tizedmásodpercen múlt minden… Vagy mégsem?
Elmentem melletted… Ott ültél a padon és beszélgettél. Később azt mondtad, mintha ott tartóztattak volna, csak keringtél ott a környéken. És én tök simán elmentem melletted, hiszen rohantam a kenyérért, majd rohantam vissza az épp frissen festett frizurámmal valamikor délután 2-3 óra körül a munkahelyemre. Megvettem a kenyeret, elindultam visszafelé, elfordultam a sarkon és akkor ott a nagy rohanásban felnéztem és megpillantottalak… és Te is megpillantottál… Valahogy nagyon egyszerre történt minden, és valahogy volt abban a találkozásban valami, ami különbözött minden korábbi találkozásunktól.
Talán az, hogy ezt már nem először játszottuk el… Talán az, hogy akkor először éreztem azt, hogy Te is legalább annyira örülsz annak a „véletlen összeütközésnek”, mint én… Talán az egésznek a váratlansága, nem tervezettsége… Talán a pillanat sorsszerűsége… Talán az a megkönnyebbült sóhaj, ami kiszakadt belőled, amikor megláttál… Talán a meglepődöttség, hogy el sem hisszük… Talán az öröm, hogy végre újra… Talán valami nagyon halványan derengő, apró felismerés… Talán egy pillanatra ismét a fátyol mögé láttunk, csak egy nagyon apró kis képkocka erejéig, ami a szív kódjai között ott lapul a mélyben. Talán mindez így egyszerre…
A lélek vágya, a lélek öröme, a lélek felismerése…
Mert ebben az egymásra pillantásban ott hirtelen világok robbantak fel, átírva elmúlt életeink minden félresikerült pillanatát, megnyitva a kapukat az itt és most-ban a beteljesedésre. Mert abban a váratlan összeütközésben milliónyi láthatatlan szikra pattant szét a világegyetemben, hogy hírét vigye az ismételt találkozásunknak…
Mert akkor már nem volt fontos a kenyér, a munka és a kezemben elhűlő ebédem sem. Csak az, hogy üljünk le kicsit, és mesélj, mi van veled. És elindultak a fogaskerekek, beindult az isteni gépezet, attól az egyetlen tizedmásodperc alatt kipattant szikrától, amit mi ott és akkor talán még észre sem vettünk.
Talán mi ketten még nem, pedig mintha megszűnt volna körülöttünk minden és mindenki más, és néhány percre vagy órára egy teljesen más dimenzióba kerültünk volna… Akkor és ott, azalatt a rövid beszélgetés ideje alatt, a cukrászda székén ülve… Jó volt Veled lenni… Jó volt lenni… Valamit kaptam Tőled… és talán Te is valamit kaptál tőlem…
De ezek már az egy évvel későbbi emlékezés képei. Ott csak valami fel nem tűnő könnyed önfeledtséget éltem meg. Emlékszem, hogy szárnyaltam akkor, és hogy ez Neked mennyire tetszett. Éreztem, hogy jöttél volna velem, valami mégis visszatartott. Az, hogy nem lehet… Pedig a szemeid mást tükröztek… Jöttél volna… Láttam, éreztem, tudtam… De…
Akkor még nem volt itt az idő rá…
„Visszajössz és robbantunk egy nagyot!” – Mondtad, és én alig vártam. Aztán persze semmi nem úgy alakult, ahogy én azt akkor gondoltam… De a robban(t)ás meglett. Nem is kicsi! Mert a Semmiből felpattanó szikra lángja a Minden(ség)ig vezetett… Kezdetben csak bújócskázva az emlékeimben, úgy, hogy ott voltál folyton velem.
Bármennyire is akartalak elfelejteni, menekülni előled, vagy nem gondolni Rád, onnantól kezdve már nem tudtam. Minden küzdés hiába valónak bizonyult. Nem éreztem „bűnösnek”, hiszen a lélek szabadságának nem szabhatnak határt a gondolatok… Vagy talán mégis, olykor-olykor megfordult bennem, hogy ez már „túl sok idő”, amit Veled töltök…
Oly sokszor beszéltem hozzád, magamban némán, szavak nélkül, hangtalanul, kimondatlanul… És talán Te is oly sokszor beszéltél hozzám, magadban némán, szavak nélkül, hangtalanul, kimondatlanul… És valahogy mi azok alatt a némaságba burkolózott hónapok alatt is…
Hallottuk egymást… Éreztük egymást… Láttuk egymást… Nem felejtettük egymást…
És ha akkor valaki elmondta volna, mi vár rám… Biztos jól kinevetem. Pedig ha tudtam volna… Hogy akkor és ott valami akkora hatalmas teret nyitottunk, amivel nem csak a saját életünket, de emberek ezreinek az életét változtattuk meg. Ha ott és akkor nincs az a Találkozás, nekem nem születik meg a második könyvem… Te pedig nem indulsz el azon az úton, ami Téged is a kiteljesedés és szabadság felé kezd vezetni…
Egy ismételt Találkozás, amely elemi erővel formálta át a teret és az időt. Mert akkor ott mindketten elindultunk, igaz, látszólag ellentétes irányba. De valami azt súgja, hogy ez így teljesen rendben volt, mert mintha korábban mi ezt így beszéltük volna meg…
Az én utam akkor még a lélek legmélyebb mélysége felé vezetett, hogy onnan feltörve eljusson a lélek szabadságához. A Tiéd pedig az anyagi világban való alámerülésbe, kiteljesedésbe, majd szárnyalásba, hogy megélhesd az anyagi szabadságot. Mégis, egész idő alatt talán egyszerre voltunk mindkét helyen, egyszerre vezettük egymást mindkét helyen.
Akkor és ott az a Találkozás Erőt adott az elkövetkező fél évre, amit még látszólag egymás nélkül töltöttünk. Hiszen annak a pillanatnyi szikrából kipattanó robbanásnak az erejével mérhetetlen Erőt, Kitartást, Hitet és Szeretetet adtunk egymásnak.
Később, ha sokszor úgy is tűnt, hogy egymástól távol, messze, a létezés két pólusán küzdünk, lélekben már akkor is összefonódva és soha el nem válva tettük mindketten azt, amit tennünk kellett. Gyógyítva magunkat és egymást, teremtve milliónyi csodát, a Szeretet útján járva…
Együtt az Úton, meg nem állva, korlátok, kezdet és vég nélkül…
Úton a Semmiből a Mindenség felé…
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Fantasztikus!!!