Várjak rá vagy engedjem el?

Mit jelent várakozni, és miért nem visz előre minket az üres várakozás? Kell-e, ha igen, meddig és hogy ne „őrüljünk” bele? Fekete-fehérnek látjuk ezt a kérdést, pedig valójában nem az. Az elengedés a legritkább esetben tanít a fizikai elengedésre. Ráadásul minden ilyen helyzet nem a másikról szól, hanem saját magunkról. Tudom, ezt a legnehezebb elfogadni…

Találtam egy olvasói levelet, amit még májusban írtak nekem, és mea culpa valahogy elmaradt a megválaszolása. Mivel a kérdés már nem elsőre merül fel a „praxisomban”, blogban válaszolom meg.

Kedves Andrea!

Megvásároltam mind a két könyvét a Találkozás ami elrendeltetett nagyszerű könyv amit végig sírtam! A másikat még nem olvastam!

Azért írok Önnek, hogy egy kis lelki támaszt és segítséget kérjek!
A barátommal (ha mondhatom így) két éve “vagyunk”együtt! Neki családja van! Nem akartuk és többször harcoltunk az érzéseink ellen, de nem megy! Néha külön vagyunk, majd mikor már felőröl a másik hiánya, újra együtt vagyunk! Külön él már több mint 1éve és mindenki tud rólunk. Valamiért most megint időt kér tőlem, amit már nagyon nehezen bírok! Szerelmesek vagyunk, vágyik rám és a közös életünkre, de fél! Mit tehetek? Várjak rá vagy engedjem el? Nem éltünk még együtt és tudja Ő is, hogy addig nem is fogjuk tudni elengedni egymást, míg esélyt nem adunk a vágyainknak! De ezt az időszakot, hogy vészeljem át addig, míg egy kicsit megerősödik? Kérem, adjon nekem tanácsot!

Tanács helyett én csak nézőpontokat tudok körbeírni, így hogy ki és mit csináljon, azt nagy szeretettel Rátok bízom! 🙂 Ha rám hallgatsz, ugyanis azt teszed, amit a szíved diktál. Hogy mit diktál a szíved, azt pedig csak Te magad tudhatod, én nem. Röviden ennyi. És akkor, ha itt most abbahagynám, be is csukhatnám a kaput a blogomon. 🙂 Még jó, hogy szeretem kielemezni a dolgokat, így azért nézzünk e mögé a kérdés mögé kicsit jobban.

Az, hogy fél, az róla szól. Amit Te benned a félelme, a bizonytalansága, a kételkedése kivált, az pedig rólad. Erre mondják, hogy tükröt tartotok egymásnak, és mindnyájan arra tanítjátok egymást, amire a másiknak a leginkább szüksége van. Ő téged arra, hogy ne ragaszkodj, ne kapaszkodj belé, tudd elengedni, elfogadni a döntését bármi legyen is az. Te őt pedig arra, hogy merjen túllépni a félelmein, a berögzült szokásain, az ítéleteken és merjen a szívére hallgatni.

A helyzetet ott bonyolítjuk túl, amikor ilyenkor ahelyett, hogy magunkkal és a saját feladatainkkal foglalkoznánk, elkezdjük a másik feladatait átvenni, megoldani, segíteni benne, közben pedig lenne mit eltakarítani a saját portánkon is.

Azt kérdezed, várj rá vagy engedd el? E mögött az van, hogy ha várok rá, megkaphatom, meg szeretném szerezni, hogy az enyém legyen, tehát még mindig megvan a ragaszkodás. A várakozás sokszor türelmetlenséget hoz fel és garanciákat várunk el a másiktól, hogy oké, de ha már várok, mondja már meg mégis meddig várjak, és jó lenne, ha azt is garantálná, hogy akkor „megéri” nekem várnom. Ez az egyik véglet.

A másik véglet, amit megélünk pedig az, hogy oké, akkor elengedem. Az sem baj, ha soha többé nem látom, nekem már tényleg mindegy, csak szűnjön meg ez a frusztráló érzés, ami fogva tart. De ekkor még mindig nem elengedünk, csak inkább el akarjuk tolni magunktól a helyzetet és a másik személyt, elmenekülve a feladatok elől, amit felhozott, hogy fejlődhessünk.

Azt mondjuk, elengedjük a másikat, de valójában csak mindent megteszünk azért, hogy úgy tegyünk, mintha elfelejtenénk. De közben még hat ránk a hiánya, kimozdít az egyensúlyunkból bármit tesz vagy nem tesz. Akkor hát tényleg mit tegyünk?

Engedjünk el, és éljünk. Ne feltételekkel és biztosítékokkal a kezünkben várjunk, sokkal inkább hittel a szívünkben induljunk meg, tudván, hogy ha tényleg dolgunk van egymással, akkor úgyis megérkezünk egymáshoz. Ha meg csak annyi volt a szerepe az életünkben, hogy megtanítson az elengedésre, akkor ennyi.

Amikor várakozok, megállok. A várakozásban az van, hogy már mennék tovább, de megállok, és azt várom, hogy odaérjen a másik. Én meg közben nem lépek sem jobbra sem balra. És ebben ugye fennáll az a veszély, hogy az is lehet, hogy a másik nem is felém, hanem teljesen más irányba indult el. Ha én is elindulnék, élném az életemet, változnék, fejlődnék, ezt látnám. Sőt talán idővel meg is érkeznénk egymáshoz.

Szabadítsd fel magadat a függőségedből! Abból, hogy tőle függ az életed, és merj boldog lenni nélküle is. Fizikailag van, hogy nélküle, lélekben mégis vele. A szabadság a lélek szabadságánál kezdődik. Valódi szabadság nincs a lélek felszabadulása nélkül. A vágy jelzi az utat, a vágyat nem érdemes elfojtani, de őrülten hajszolni sem, hogy a vágy beteljesülésétől függjön a boldogságotok.

Ha Te közelebb kerülsz az egyensúlyodhoz, őt is hozzásegíted ahhoz, hogy közelebb kerüljön. Ha Te rendben leszel magaddal, neki is könnyebb lesz. Te lépsz egyet felé, ő lép egyet feléd. És elindul a közös tánc. A kérdés csak az, felismered-e, játszod-e és megtanulod-e élvezni?

Mentés

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.