Csillagpor

Túl fényesen ragyogunk… Még egymás számára is. Sötétséghez szokott szemeinket eddig két kézzel takartuk el, a váratlanul feltörő fény pedig teljesen elvakított minket. Először ijedtünkben gyorsan magunkra csaptuk az ajtót, és legszívesebben visszacsináltunk volna mindent. De akkor már késő volt. Mert ha ez az ajtó egyszer már kinyílt, soha többé nem zárható vissza. A padló feletti nyíláson résnyire beszivárgott a fény, és így szép lassan a szemeink is hozzászoktak mind a saját fényünkhöz, mind egymás ragyogásához…

– Kipp-kopp. Kopogtattam ismét. Korábban volt, hogy halkan zörgettem, volt, hogy bátran, határozottan, volt, hogy kedvesen, szép szavakkal, volt, hogy hangosan, és bizony volt, hogy majdnem rád rontottam a dübörgésemmel. De semmi válasz. Én azonban nem adtam fel, nem arról vagyok híres. Viszont minden ilyen után visszavonultam a saját elefántcsont rejtekembe, oda, ahol már ismertem mindent és jól éreztem magamat. A saját falaim mögé. De az Univerzumot nem lehet becsapni… Nem-nem…

Könnyű a falak mögé rejtőzve élni, látszólag kényelmesen, egyszerűen, de kezdtem egyre inkább bezárva érezni magam. Valami belülről elkezdett feszíteni és kicsi lett minden, ami eddig kényelmesnek tűnt. Szűkek lettek a falak, és ami korábban biztonságot nyújtott, elkezdett kényelmetlen korláttá válni, és akkor döntenem kellett. Maradok vagy megyek? Tudtam, ha az utóbbi mellett döntök, azt csak úgy tudom megtenni, ha teljesen kirobbantom magamat a falaim mögül, de így már nem lesz többé hová visszamenekülnöm. Most nincs középút. Mindent, vagy semmit. És én akkor a mindent választottam…

Zuhantam… A robbanás zajai között, a magas falakról ellökve magamat, még egyszer utoljára visszanéztem. Nem láttam semmit a porfelhőben, és az első pillanatok ijedtében félve próbáltam kapaszkodni. Pedig talán mindig is erre vágytam, most pedig ijedten verdestem szárnyaimmal, mert akkor még féltem a repüléstől. Éreztem, hogy még kapaszkodom, de akkor abban a pillanatban jól esett az a biztonságot nyújtó ölelés, amiben erőt és bizalmat kaptam, hogy minden rendben van.

Aztán persze néhány szárnycsapás után belejöttem a játékba. Sőt… Mint egy megkergült pillangó, repkedtem ide-oda, és kiabáltam mindenfelé: Nézd csak, figyelj már rám, tudok repülni, látod? Hűű de jó! És Te csak mosolyogva nézted… Aztán néhány nap után már ez sem jelentett újdonságot számomra. Valami átkattant bennem…

Vannak ilyen momentumok, utólag mindig próbálok visszaemlékezni, mit is csinálok ilyenkor. Hogy írjak róla, hogy tanítsam, hogy tudjam, mit mondjak, hogyan is kell ennek történnie. De nem tudom megfogalmazni. Csak egy fogaskerék a helyére kerül ilyenkor bennem. Megnyugvás, megértés, elfogadás, béke köszönt belém, hogy oké. Minden jó úgy, ahogy van. És ilyenkor mindig megajándékoz az Élet.

Csak egy pillanat volt, talán egy tizedmásodperc a végtelen hosszú nap forgatagában. Egy játékos, huncut mosoly, ami a szemeidből sugárzott, és arra a tizedmásodpercre szélesre tártad az ajtókat… A szemeid, amelyek néhány hónappal korábban még a féltést, a hitetlenséget, az általad elérhetetlennek és megfoghatatlannak vélt ajándékról való lemondást tükrözték vissza, most váratlanul megszólítottak.

Teljesen váratlanul, önként, magadtól nyíltál meg, mélyebben, mint máskor korábban. A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, szemeimmel pedig a hirtelen rám áradó fényben hunyorogni kezdtem. Boldog mosoly suhant át bennem, és akkor ott megérkeztem a jelenbe, hogy körbenézzek a világodban. Megtalált ismét egy érzés, hogy világok álmodóiként, teremtőiként és varázslóiként olykor bizony túl fényesen ragyogunk.

– Félek… Mi lesz, ha elvesztem az irányítást? Hogy találok akkor vissza? Nem mehetek olyan messzire veled…

– Kérlek, ne félj… Én már jártam ott és ismerem az utat vissza. Bízz bennem, hogy visszatalálok és visszavezetlek. De nélküled nem jutok el újra a csillagokig. Ebbe a magasságba csak kevesen juthatnak el, és mi is csak Együtt. Hiszen a csillagok oly messze születnek… És mi vállaltuk, hogy elmegyünk és lehozzuk a Földre a fényüket… Csillagport szórunk a világba, és megajándékozunk vele minden lelket, akivel utunk során találkozunk… Ugye emlékszel?

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.