Megtisztulás

Napok óta esik. Hol viharosan, mennydörögve, villámokat szórva, felforgatva mindent, hol csendesen, egyenletesen, mégis kitartóan elmosva azt, aminek már nincs helye az életünkben. Bentről, a csendes szobából kinézve különös békével figyelem a természet áradását. És a külső figyelem idővel belsővé válik, amiben nem csak a természet, de a lélek is megtisztul…

Mert talán pont ennek van itt az ideje. Még mindig. Valahogy elmerengek, hogy még mindig van minek tisztulnia? Hiszen annyi minden feljött már. Igen… és valószínűleg illúzió azt hinni, hogy valaha is kapok bárkitől is egy tanúsítványt, hogy akkor most minden oké bennem. Szóval ezt most rögvest el is engedem. Hagyom, hogy amit a Tisztítótűz nem égetett el, azt most lassan elmossa a víz… És kíváncsian várom, mi… illetve ki marad(ok) utána…

Mintha a természet erői mindenükkel azon lennének, hogy segítsenek ebben. Mintha most minden csepp eső áldás lenne a léleknek, ami az elmúlt évek fáradtságai, nehézségei és ránk száradt piszokfoltjai után most csak arra vágyna, hogy a víz lágyan elmosson róla mindent, ami már menne. Csak arra, hogy fellélegezhessen, hiszen terheinek nagy részét már lerakta, egyre könnyedebb, de az út pora még el-elhomályosítja a ragyogását. Olyan megtisztulásra vágyik, amiben talán még soha nem volt része…

Hajlandóság, felismerések, elengedések… Olyan könnyedén jönnek a napokban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Persze magukkal hoznak ezt-azt… De érzem, hogy a korábbiakhoz képest minden már töredék idő alatt megy keresztül rajtam. Minden, ami korábban hetekre, hónapokra, évekre igénybe vett, lefoglalt, elgondolkoztatott, az most csak néhány nap, óra vagy perc…

Kezd egyre jobban fellazulni minden. Már az elmúlt másfél évben is sok minden változott, és mostanra mintha csak a legmélyebb berögzültségek maradtak volna. Amit toltam magam előtt már évek, évtizedek vagy életek óta, most viszont már nem söpörhetem a szőnyeg alá őket. Vagyunk így néha. Nagy levegőt veszünk, és akkor azt mondjuk, nah jó, akkor jöjjön, és menjen, ami szeretne…

Eláll az eső… Idő van… Azt írja a Drága, ma is lesz pocsolya és felismerések… Persze-persze, gondolom magamban… Az, hogy tegnap, az oké, de minden nap? Á, úgyse! Nem is vágyom rá! Szedelőzködök. Mint mindig, most is az utolsó pillanatban indulok.

Ez az eső elmosta a futáshoz való kedvet. Talán négyen-öten vagyunk. Ők meg én… Már kábé húsz méter után érzem, itt ma valami nincs rendben. Mi a fene van velem? Tegnap olyan jó volt… Ma meg mintha húznának vissza. A lábam is fáj. Pont a napokban jutott eszembe, hogy milyen érdekes, mostanában nem fájt… Hát kellett nekem elkiabálni ezt az egészet.

Tényleg nem értem, hogy ma miért akarok belehalni. Azt hittem, ezen már túl vagyok. A többiek messze járnak. Néha-néha visszanéznek. Elkedvetlenedek. Aztán valami érdekes párhuzamra lelek… Akkorát koppan, majd hanyatt vágódom. És elszégyellem magam… Mérhetetlenül…

Mert most közvetlenül elém tolja az Élet: Na látod, azért vannak még nálad is gyorsabbak, és látod, az együtt futáshoz azért mégiscsak hasonló tempó kell… Mert ez így ugye hogy mennyire nem az… Hiszen ők messze, te meg itt kullogsz egymagadban. Nah, milyen érzés, Kisasszony? – És belém hasítanak a saját szavaim, hogy én már nem állok meg senkiért… Töröl-töröl… És most milyen jó is lenne, ha a többiek megállnának értem…

Nehéz nem bent ragadni a bűntudat ítéletének markában. De majd kiírom magamból – gondolom… Hiszen itt az idő a megtisztulásra… Megy ez is a többivel… És a tekintetemet most inkább Önmagamról a 2-3 éves gyerekekre szegezem, akik térdig gázolnak a méretesre duzzadt pocsolyában… Ez ma kimarad… Ma nincs kedvem hozzá… Csak futok tovább… Kicsit kedvetlenül… Megtisztulásra vágyva…

Futok… Veled… És Te… Vajon futnál-e velem? Az álmaidért, az álmaimért, az álmainkért… Te futsz-e velem?

Futnál-e akkor is, ha elbotlok? Ha óvatlan vagyok és nem vigyázok, elkapnád-e a kezem? Ha lemaradnék, visszanéznél-e? Ha elesnék, felsegítenél-e? Ha félnék, bátorítanál-e? Ha feladni készülnék, a holtponton átsegítenél-e? Ha elfáradnék, az ölelésedben megpihenhetnék-e? Ha eltévednék, utánam jönnél-e? Ha egyik pillanatról a másikra eltűnnék… vajon… hiányoznék-e? Vajon… keresnél-e?

Leülök a vizes padra és csak telnek a percek, észre sem veszem. Szavak festik színessé az est homályát és csak folynak a könnyek… Omlás… Áradás… Megtisztulás… Valami, ami eddig oly mélyen és stabilan tartotta magát, oldódni kezd…

A Végtelenség árad belül, némán, a Csendből kitörve hangtalanul vesz el az éj sötétjében… Otthon vagyok ismét…

Kint mennydörög és esőcseppek kopognak az ablakon…

Valami megváltozott…

Megtisztultam…

Legalábbis egy kicsit…

“Tükör az ég,
belenevet a föld,
kikönyököl a szél,
figyeli az esőt,
minek ide kabát,
hiszen az ég
így is az úr.”

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.