Az a gond a befejezetlen történetekkel, hogy lezáratlanul élnek bennünk. Mintha nem lenne pont a mondat végén, ezért hiányérzetünk van. És mivel a legtöbb történetet ketten írják, valójában a két fél közül bárki odarakhatja azt a pontot a mondat végére. Még akkor is, ha a történetet nem is te akartad lezárni…
És lehet, hogy a pont lerakásával nem is zárod le. A pont az csak a mondat vége lesz. És hogy az a mondat egyben a történet vége lesz is, azt majd az idő eldönti…
Biztos érezted azt már többször, hogy amikor ilyen befejezetlen történetre gondolsz, olyan nehéz a lelkednek. Mintha valami visszahúzna, nagyokat sóhajtasz, de igazából az sem visz előre. Van, hogy nem érted a megakadásod okát, csak újra és újra visszatér az életedbe a történet. Még akkor is, ha már baromira el akarnád felejteni… Nem ugyanolyan köntösben, de visszaköszön…
Azok, akik mindennél jobban megérintenek, akiket életünk egy bizonyos szakaszában talán mindenkinél jobban szeretünk, azokkal közös életek százait élhettük már le korábban. Az érzések megnyilvánulhatnak szélsőségesen pozitív és szélsőségesen negatív módon is – ne adj Isten, mindkettőben egyszerre, akár időben egymás után.
Aki a legmagasabbra emel minket, az tud a legmélyebbre is taszítani. Illetve akit a legmagasabb piedesztálra állítunk, az tud a szemünkben a legmélyebbre zuhanni. Ezzel pedig csak az a “baj”, hogy akit olyan magasra helyezünk, őt nagyon sokáig mércének használjuk. És ezzel egy sor embert kizárunk az életünkből, vagy sokakat, akik itt vannak mellettünk, nem értékelünk eléggé, és ismét hiányt teremtünk az életünkben.
Mert ha a magasra állított személy lezuhan, a látszólagos helye képes sokáig megmaradni a fejünkben és illúzióként meghiúsítja azt, hogy új kapcsolatokat alakítsunk ki. Mintha a rózsaszín köd ott maradna még évekkel később is, meggátolva ezzel a kiteljesedést.
Furcsa játéka az életnek az, hogy az én életemben ez a rózsaszín köd hogy jelent meg… Nem olyan kapcsolatban, amiben a legtöbben megélik. Hiszen a rózsaszín ködöt a szerelemhez társítjuk, és azt hisszük, csak annál lehet jelen… Pedig nem… Jelen lehet barátságnál, „mester-tanítvány” viszonynál, vagy a legfurcsábban akkor, ha a kettőt jól összemixeled… Ráadásul évek múlva kiderülhet, hogy semmi sem az volt, aminek látszódott…
Amikor a lélek máshoz köti magát, képtelen lesz szabadon szárnyalni és szabadon megélni Önmagát. Amikor mást viszonyítási pontként használsz, még akkor is, ha felnézel rá, nem lehetsz szabad, nem lehetsz Önmagad. Elkezded saját magadat megítélni és minősíteni, alá vagy fölé helyezni és ezzel felborul az a fajta egyensúly, ami jól működővé tesz minden kapcsolatot… Az egyensúly felborulása pedig mindent boríthat.
Karmikus kapcsolatnak hívják… Egyik életedben imádtátok egymást, másik életetekben öltétek egymást. Folyik a huzavona, a kérdés csak az, hogy most ki van soron. És hogy hagyjuk-e ezt. Legtöbbször ez a próba… Kiállni Önmagunkért, de nem fájdalomba taszítani a lelket… Megmaradni a szeretetben. És ez a harc sosem a másikról szól… Mindig… Mindig… Mindig… Kizárólag saját magunkról!
Vannak olyan személyek az életünkben, akikben mintha a saját magunk egy része köszönne vissza ránk. Így a velük való találkozás, az Önmagunkkal való találkozás lesz. Mindenkinél jobban képesek vagyunk szeretni, hiszen valójában Önmagunkat is szeretjük. És mindenkinél jobban képesek vagyunk gyűlölni őt, hiszen amit kivetünk magunkból, amit megtagadunk magunkban, amit nem ismerünk el magunkban, azt nem szeretjük.
Ezért tud akár évekre beakasztani egy ilyen találkozás, egy ilyen szakítás, egy ilyen befejezetlen történet. Ahhoz, hogy tovább lépj, előbb le kell zárnod. Vannak olyan történetek, amelyeket könnyen lezársz, másokat nehezebben. Sokszor idő kell hozzá a lelkednek. Sokszor mélyre kell menni, átvergődni magadat a kapcsolatok kusza hálóján, a szeretet sebek feltépésével szembenézni a múlttal…
És amikor megérted, milyen szerepe volt az életedben, összerakod a lélek történeted apró mozaik darabkáit, akkor már könnyen pontot tudsz tenni a mondat végére. Itt és most… Végtelen hálával, elfogadással és szeretettel, hogy az életed része volt. Ellenállás, fájdalom, hibáztatás, kérdések nélkül. Már nem fontosak a kérdések, a miértek. És ez csak rajtad múlik… Még akkor is, ha ezt nehezen hiszed – hogy valójában ez is csak egy választás kérdése.
Tedd ki azt a pontot és felszabadulsz. És egy reggel majd úgy ébredsz, hogy béke köszönt a szívedbe… És már érzed, nincs rád hatással Ő… és nincs rád hatással a múlt…
Befejeződött a történet azzal, hogy elengedted…
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Mi a jó Neked abban, hogy ragaszkodsz még hozzá? Néha segít, ha ránézünk a múltra, amit adott, levonjuk a következtetést és utána veszünk egy nagy levegőt és továbblépünk. Mi kellene ahhoz hogy ezt Te is megtedd? Mi van ha csak egy választást, hogy akkor most? 🙂
Kedves Andrea, ez az írásod nagyon aktuális most nálam. Egy éve élek ebben a köztes allapotban, hogy Ő már nem része a napjaimnak, de én még ragszkodom hozzá. Soha nem beszéltünk a gondjainkról, mikor Ő felhozta végül én beletörődtem és ez volt a gond hogy én nem tudok róla beszélni. Senkit nem tudok azóta magamhoz közel engedni. Hogy tudnám oda tenni azt a bizonyos pontot? Köszönöm az írásaid