Aki nem a barátom, az az ellenségem – Avagy Feldmár András kicsit túllőtt a célon?

Access Bars facilitátorként erőteljesen belém égett, hogy mindenki véleménye csupán egy érdekes nézőpont. Én sem erőltetem rá a saját igazságomat senkire. De amikor az ország egyik legnevesebb pszichológusának ilyen mondatok hagyják el a száját, azon azért igencsak fennakad a szemem… Picit mögé néztem a barát-ellenség kérdésnek, és az út ismét a szeretethez vezetett…

Kép forrása: life.hu

A HVG Pszichológia oldalán megjelent interjúban Feldmár András a következőket nyilatkozza:

„Az én definícióm szerint az a barátom, aki a szívéhez közel hordozza az én érdekeimet. Aki ezt nem teszi, az az ellenségem. Nincs középút. Aki nem a barátom, az az ellenségem.

Pszichológiailag, pszichoszomatikailag jobb, ha nem engedjük meg magunknak a kvázi neutrális középső kategóriát. … Finomíthatom úgy, hogy vagy szeretek, vagy gyűlölök valakit. Másképp: akitől mindenből többet akarok, több figyelmet, több mindenfélét, azt szeretem, akitől kevesebb időt, figyelmet, egyebet akarok, azt gyűlölöm. És persze, ez is túlzás, hiszen úgy is csinálhatok, mintha közömbös lennék. De önmagam karbantartásához jobb a fekete-fehér, mint a sok szürkeség. Jobb a másikban felismerni az ellenséget, és lenyilazni a bástyáról, mint kinyírni önmagamat.”

Ez is csak egy nézőpont az Életről és én ezt tiszteletben tartom. De nézzünk kicsit e mögé a nézőpont mögé: ez a nézőpont igen erősen a félelemre épül. A félelemre és arra, hogy a világ tele van ellenséggel, aki bántani akar engem. Kicsit paranoiás nézőpont ez számomra, mert ugyan alapból miért akarna engem bárki is bántani?

Akinek az életében a félelem dominál, az óriási falakat húz maga elé, sőt még bástyákat is épít rá és fel is fegyverkezik az esetleges támadások ellen. Az egész élete rámegy arra, hogy akár valódi, akár fantom ellenségekkel viaskodik. Minél kevesebb félelem van a szívünkben, annál alacsonyabbak a falaink, amivel meg akarjuk magunkat védeni a világgal szemben.

Ellenség… Vajon miért van az, hogy vannak olyan emberek, akik úton útfélen ellenségbe botlanak, míg másoknak nincs ellenségük? Vegyük észre, és ismerjük el magunknak azt, hogy mi teremtjük a saját életünket. Aki háborúsat akar játszani, megteheti, mert a világ tele van különböző emberekkel, és biztos fog találni magának ebben partnert.

Tehát ha gondolati szinten az van bennünk, hogy fel kell készülnünk az ellenség érkezésére, ráadásul az első felénk kóborló – urambocsá’ akár jó szándékú – emberre is rátámadunk, akkor a fizikai világunkban tényleg harcot teremtünk. Folyamatosan olyan emberekkel hoz össze a Sors, akik belénk kötnek, kritizálnak, jól meg mondják…

Pedig legtöbbször a saját belső lelkivilágunkat vetítjük ki a külvilágra. Mi van akkor, ha nincs is külső ellenség, hanem a legnagyobb ellenségei mi saját magunk vagyunk Önmagunknak?

Lenyilazhatjuk a (látszólagos) ellenségeinket a bástyáról, csak az a rossz hírem, hogy szinte biztos, hogy újak teremnek a helyükben. Mert a forrás magamban ott marad: a saját, legtöbbször Önmagammal szembeni haragom, ítéletem, félelmem, bűntudatom. Az ott marad a lelkem mélyén, miközben képtelen vagyok megbocsátani magamnak, ezért a belső frusztráltságom kivetül a világra, és olyan személyek képében jelenik meg, akik ugyanezt a minőséget hordozzák. Csak amíg én ezt elfojtom magamban, nem vagyok rá tudatos, addig a másik csupán visszatükrözi ezt nekem. És ugye mennyivel könnyebb meglátni a másikban a „hibákat”. Azonban vegyük észre, hogy amikor ujjal mutogatunk kifelé, néhány ujjunk pont Önmagunkra mutat.

Csodálkozunk, miért tart ott a világunk ahol tart… A sok háború, az ítélkezés, az egymásra mutogatás, a gyűlölködés és gyűlöletkeltés mindennapossá vált, itt vannak mind körülöttünk… Az, aki csak feketében vagy fehérben képes látni a világot, kizárásból működik. Feldmár definíciója szerint az a barátja, aki „a szívéhez közel hordozza az érdekeit.” Nem merek találgatásokba bonyolódni, de ez vajon hány ember lehet? Ha így definiáljuk a saját barátainkat, akkor vajon hányan rekednek kint ezen a körön és hány emberről mondhatnánk el, hogy gyűlöljük? És miért kellene gyűlölnöm olyan embereket, akiket egyáltalán nem is ismerek?

A másik dolog… Már maga a megfogalmazás… „Szívéhez közel hordozza az én érdekeimet…” Szeretet és érdek egy mondatban… Roppant érdekes nézőpont, amit akárhogy is próbálok magamba erőltetni, nem megy. Mert pont a szeretetnek semmi köze nincs az érdekhez. Semmi! Az égvilágon semmi!!! Az igazi szeretet ítélet-, elvárás- és érdekmentes, feltétel nélküli! Az a szeretet, amiben mindezek jelen vannak, valójában nem is szeretet. Csak valami, amit szeretnének az emberek becsomagolni a szeretet címkéjébe. És előszeretettel meg is teszik, és ezzel lejáratják a szeretet szót…

Feldmár szerint nem szerethetünk mindenkit… De mi van, ha igen? Mert van az a tudatszint, ahol már a szeretet arról szól, hogy képessé válunk mindenkiben meglátni az istenit és ítéletek nélkül tekinteni másokra is. Tehát szeretjük. A szeretet itt már nem egy érzés, hanem egy létállapot. De ha mi még nem is tartunk itt a fejlődésünkben, ugyan miért kellene gyűlölnünk azokat, akiket nem szeretünk? A nem szeretés és a gyűlölet között azért még van átmenet.

Mi a baj a semleges nézőponttal? A polaritás világában az egyensúly és a teljesség pont akkor érhető el, ha képesek vagyunk magunkat kihúzni a szélsőségek, a jó-rossz, a helyes-helytelen kategóriák és címkék mögül és ítéletek nélkül tekinteni Önmagunkra, másokra és az Életre. Megengedéssel és elfogadással a másik felé, teret és lehetőséget adva neki, hogy kibontakoztathassa egyediségét.

Ezzel szemben ráhúzni valakire azt, hogy ha nem vagy velem, akkor ellenem vagy és utállak, olyan hozzáállás, amibe sértődött óvódásként négy évesen még könnyen belefuthatunk, de felelősségteljes felnőttként csak felnagyítjuk vele a szélsőségeket. És csak kérdezem… Miért kell mesterségesen szítani a feszültségeket? Miért kellene ellenséget látni abban is, aki valójában nem az?

Csak gondolkozzunk el egy pillanatra, mennyire változna meg az életünk, ha fordítva ülnénk azon a bizonyos lovon: Aki nem az ellenségem, az a barátom. Mert miért ne? Milyen lenne a világunk, ha a szeretet lenne benne az általános, és nem a gyűlölködés, gyűlöletkeltés, kizárás, ellenségeskedés, uszítás? Minden igaz tanítás első alapelve: Nem ártani másoknak. Ez alapvetően egy semleges nézőpont. Nem mondja azt, hogy szeretni „kell” – de ki sem zárja azt.

Mert vissza lehet bújni a bástyáink mögé és retteghetünk az ellenségtől, de az nem élet… Számomra biztos nem az… A jó hír azonban az, mindenkinek megvan a szabad választása, hogy tekint az életére és hogy éli azt. A kérdés csak az, milyen életet akarunk élni. Nekem nincs nézőpontom erről. Csak lássuk az összefüggéseket, és azt, hogy a hozzáállásunkkal és gondolatainkkal mit teremtünk.

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.