Te hogyan mutatod ki a szeretetedet? Ki mered-e mutatni egyáltalán, vagy visszabújsz a csigaházadba és inkább azt várod, hogy a másik kitalálja, mit érzel? Ki mered-e mondani azt, hogy: szeretlek? Félünk a sebezhetőségünk felvállalásától ezért inkább oly sokszor hallgatásba menekülünk… A másik opció, hogy túlagyaljuk és túlkombináljuk a kérdést. Pedig az legtöbbször sokkal egyszerűbb annál, mint amilyennek látszik…
Szembejött velem ez a kép a Facebookon, és jót mosolyogtam rajta. Mégis a viccen túl (ugye ne felejtsük, a legtöbb viccnek van valóság alapja) az jutott eszembe, mintha gyerekként még könnyebb lett volna szeretni. Vagy talán nem is szeretni, hanem kimutatni a szeretetünket. Akkor olyan természetes volt. Persze akkor is történhettek olyanok, hogy kicsit ambivalens módon kislányként meghúzgálták a hajunkat. De hát sok kisfiú még így mutatja ki a szeretetét. A gond az, ha ez felnőtt korban is megmarad, vagy a szeretet kimutatásának képessége teljesen eltűnik.
A se veled, se nélküled kapcsolatokban megmarad ez az ambivalencia, ami sok ember számára egyfajta adrenalin. A catullusi „Odi et amo”- vagyis gyűlölök és szeretek valahogy mindig is távol állt tőlem, de kétségkívül vannak, akik ezzel azonosítják a szeretetet.
Mások a törődéssel, kedvességgel, ami mind a szeretetteljesség kimutatása. Gary Chapman nevéhez fűződnek a szeretetnyelvek meghatározásai. E szerint ha két olyan ember találkozik, akik ismerik egymás szeretetnyelvét, könnyű lesz számukra a kommunikáció, és érezni is fogják, hogy a másik szereti őket. Chapman öt szeretetnyelvet határozott meg: az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés.
A szeretet kimutatásának ugyanis csak egyik, de korántsem elhanyagolandó formája a kimondás. Emlékszem, én sokáig nem tudtam kimondani azt, hogy szeretlek. Nem volt „szokás” a családban, és gyanítom, ezzel nem csak én vagyok egyedül. Aztán belejöttem, bár az igazság az, hogy még mindig vannak pillanatok, amikor valahogy nehezen jönnek a szavak.
Néha úgy érzem, mi felnőttek hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mint az óvodások. Sőt, úgy sem. Mert az óvodások sokkal őszintébbek mernek lenni, mint mi vagyunk. Mert az óvodások legalább megfogják egymás kezét, puszit adnak a másik arcára, és ki merik fejezni a szeretetüket a másik irányába. Mi meg felnőttet játszunk, akik megpróbálnak komolynak látszani, mégis az érzelmeink kimutatása terén vannak elmaradásaink. Nem találjuk a gyermeki ártatlanságunkat.
Túl sok szerep és álarc épült ránk, amit nem merünk levetni még egymás előtt sem. Az álarcokon és a szerepeken pedig oly nehezen ragyog át a lélek szeretetteljes fénye. A szív és a lélek természete az, hogy szeressen. Ha szeretsz, mond hát meg. Nem veszíthetsz semmit. Viszont annál többet nyerhetsz. Hidd csak el…
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Érdekes, hogy mennyit jelent a minta. Én sohasem mertem volna odamenni a szeretett személyhez elmondani, hogy szeretem, és visszagondolva, az jutott eszembe, hogy sosem hallottam a szüleimtől, hogy szeretlek. Viszont mióta ismerem a páromat,(ami már több mint 2 évtized) mindennap ki tudom neki mondani, és a gyermekeimnek is mindennap elmondom. Viszont a szüleimnek nem tudom mondani, pedig szeretem őket. És a mintára visszatérve, mivel mi mindennap elmondjuk a gyermekeinknek, hogy mennyire szeretjük őket, így nekik sem nehéz kimondani. Épp valamelyik nap jön haza a 14 éves fiam, hogy “Anya, van barátnőm” én meg csak pislogtam, erre ő folytatta, odamentem hozzá és megmondtam, hogy szeretem, és azt a választ kaptam, hogy ő is. Ennyit a mintákról. 🙂