Sokáig nem voltam kibékülve a futással. Általános iskolai képekre emlékszem, amikor jobbára csak szenvedtem a hosszú és unalmas iskolakörök alatt. Testnevelés tagozatos lévén nálam szinte csak jobb képességűek vettek körbe, én pedig az utolsók között kullogtam mindig. Így nekem a futás leginkább büntetés volt, és sokáig kimerült a buszhoz való rohanásaimban. Senki nem tanított futni.
Az iskolakörök végigkísértek nyolc éven keresztül és nem változott a hozzájuk való viszonyom. Nem volt különösebb képességem a sportokhoz, így a futás is a leggyengébb pontjaim közé tartozott. Akár rövid, akár hosszú távról volt szó. Aztán évek teltek el nélküle és én elkényelmesedtem. Egyre jobban. Mindig volt valami aktuális kifogás, miért kerülöm a sportokat, leginkább egyszerűen lustának tartottam magamat. És az is igaz, hogy nem találtam meg azt a sportágat, ami igazán örömet okozott volna.
Valamikor október környékén lehetett… Megszólalt bennem egy hang, hogy lemegyek a Ligetbe futni. Már sokszor határoztam el, hogy most akkor belevágok valamibe, de néhány napos-hetes fellángolásnál többre nem futotta. A valódi ok azonban – most már bevallhatom – mégiscsak az volt, hogy hiányoztál… És azt éreztem, hogy a futásban együtt lehetünk. Hogy ha elkezdek futni, akkor azokban a percekben velem leszel… És így is volt… Velem voltál és beszélgetni kezdtünk. A lelkem pedig azokban a pillanatokban megnyugvásra lelt, majd egyre inkább elkezdtem érezni, hogy mindenre… valójában bármire képes vagyok…
Amikor Attila megrendelte a Lélekmozaikokat, azt hittem, hogy félreütött valamit a rendelésnél, mert 6 db könyv állt a google excel táblázatomban a megrendelése mellett. Már éppen hívtam volna, hogy rákérdezzek, amikor is megérkezett a hat darab könyv ára a bankszámlára, így akkor már tudtam, hogy nem félreütés történt. Aztán kaptam tőle egy levelet és beszélgetni kezdtünk. Épp az Ultrabalatonra készült. Számomra ezek már felfoghatatlan távolságok… Futva…
Pedig a lelkem mintha őrült rohanásban lett volna… Oly sokáig, minden nap. Valami hajtott előre, egyre gyorsabban, egyre jobban, és én sajnáltam az időt a megállásra… Valami hajtott előre, a lelkem futott – a testem nélkül… Mintha valamiféle lemaradást akarnék behozni, mintha lenne egy kimondatlan és láthatatlan cél, amin minél előbb be akarnék futni. Kevésbé érdekelt az út, sokkal inkább a cél, még akkor is, ha nem tudtam mi is az… Csak azt éreztem, hogy nem állhatok meg…
Aztán idén – habár tartózkodtam az újévi fogadalmaktól, mert sosem jöttek be – végülis lementem újra a Ligetbe. Láttam már korábban is, hogy együtt futnak, de én hónapokon keresztül egyedül róttam a köröket. Még akkor is, ha valójában bármikor csatlakozhattam volna hozzájuk.
Az igazság az, hogy a „róttam a köröket” az enyhe költői túlzás. Valójában mire a Ligethez értem – futva –, elfáradtam, ezért ott már jobbára gyalogoltam. És ültem a kedvenc padomnál, kapcsolódva a természethez és Önmagamhoz. Sokáig számomra a „lemegyek a Ligetbe” erről szólt. Nem feltétlenül a futásról. Hanem egyfajta békéről és lelki nyugalomról – ami ott mindig megtalált. Amit ott mindig megtaláltam – Önmagamban.
De aztán a testem jelzett, hogy komolyan gondolja ezt az egész futás történetet. Atyaisten, elkezdte szeretni… Hát, én lepődtem meg rajta a legjobban. Szóval odamerészkedtem a kezdők közé. A legkezdőbb kezdőnek éreztem magam. Az is vagyok. De hát kell valaki sereghajtónak is. Amikor azt mondták, három kört megyünk, azt gondoltam magamban: Hát ti lehet, de hogy én is, az kizárt. Sosem futottam még ennyit egyszerre. Aztán valahogy lépés lépést követett… Teltek a hetek… Volt, hogy kimaradt, volt, hogy nem voltam Szegeden, volt, hogy esett az eső, de azért oda-oda merészkedtem…
Volt, hogy nagyon könnyű volt és volt, hogy pokolian nehéz. Volt, hogy megszólalt bennem egy hang, ahogy hazaértem a munkából, hogy menjek le és fussak… Akkor úgy éreztem Te is futsz… és Együtt futottunk… Te ott, én itt… Bárhol is voltál akkor… Térben egymástól távol, lélekben és időben Együtt, egyszerre… És akkor nem futottam, szárnyaltam… Könnyedén, úgy, mint ahogy soha korábban…
Éreztem, hogy túl intenzív minden, én mégsem álltam le. Talán pont azért, mert tudtam, hogy képes vagyok rá. Tudtam, hogy képes vagyok kordában tartani mindent, ami feljött az elmúlt időszakban. Éreztem magamban az Erőt és éreztem a végtelen támogatást is, amit a feladat és az út mellé kapok… Mégis az a májusi vasárnap kimerítő volt… Testileg és lelkileg egyaránt.
Amikor Attila írt egy emailt, hogy jön hozzám Access bars tanfolyamra, már másodjára okozott számomra merőben nagy meglepetést, és egyben nagy örömöt is. Amikor pedig elmondta, hogy idén visszamondta az Ultrabalatont, és így jutott el a tanfolyamra, még meg is illetődtem egy kicsit. Hogy egy futó lemond egy futást “miattam”… De hát ha ezt súgta a belső hangja…
– Úgyis csak minden páratlan évben futom le… Most nem volt itt az ideje – nyugtatott meg. Majd szó szót követett… Már nem emlékszem, miről beszéltem a tanfolyam alatt, de egyszer csak megszólalt:
„A maratont nem lehet sprintelve lefutni…”
És akkor ott azt hiszem, a lelkem megállt az addigi rohanásban… Vagy legalábbis elkezdett lassítani…
Talán visszakérdeztem volna, de a meglepettségtől nem jutott eszembe semmi: Maratont? Eddig ez fel sem merült bennem. Nem emlékeztem, hogy maratonra neveztem volna be… Talán sosem volt még lehetőségem maratonra… Vagy ha lett is volna, az túl váratlanul, hirtelen félbeszakadt. Talán ezért rohantam annyira, mert élt bennem valami megmagyarázhatatlan félelem, hogy a futás bármikor véget érhet, és nekem addig „célba kell érnem”. Sprinteltem, mert talán azt sem tudtam, hogy lehet másképp, más tempóban is futni… Nem szoktam meg…
– Három kör ismét… Haladó futás is lesz utána, bevállalsz még egy negyedik kört is?
– Be. – mondtam – Próbáljuk meg.
– Oké.
Biciklivel követett. Kör kör után jött, a végén pihenőkkel.
– Pihenj, ha gondolod.
– Naná, hogy gondolom…
Igazából alig vártam a kör végét jelző lámpát, hogy „legálisan” is megállhassak.
– Orron be, szájon ki – mondta. Úgy kevésbé fogsz zilálni. A légzés fontos.
– Rendben, köszi.
Új kör kezdődött és éreztem, ha egyedül vagyok, már rég feladom vagy hazamegyek… Végtelen hálát éreztem, hogy követ lassan, mögöttem. Nem helyettem fut, csak velem. Valahogy így kellene ezt… Tényleg… Mennyivel másabb így…
Újabb forduló… Ezt én már nem bírom így egyedül… Milyen érzés lenne Veled futni? Próbáljuk meg Együtt… És már a tudat könnyebbé tette a lépteimet… Amikor túl messzinek tűnt a vége, csak a következő lépésre koncentráltam. Mindig csak egyetlen lépést előre. És az az egyetlen lépés valahogy mindig könnyűnek tűnt…
Érzem, a határaimat feszegetem…
Érzem, a határaimat feszegeted…
Érzem, a határaidat feszegetem…
Érzem, a határaidat feszegeted…
A határainkat feszegetjük…
A határainkat, amelyekhez mindketten ragaszkodnánk, mégis talán érezzük, hogy minden, ami igazán számít, ami igazán jó, ezeken a határokon túl van… A határainkat, amelyekről érezzük, hogy a feszegetésükkel olyan helyekre próbálunk eljutni, ahol még nem jártunk korábban. Sem Te, sem én… A határainkat, melyek egyre jobban összeérnek, hogy a végén a határtalanságban összeolvadjanak…
Mi lenne, ha az utolsó ötszáz méter örömfutás lenne? – Fordul meg a fejemben. Amikor nem azért futok, hogy legyőzzem magamat, nem azért, hogy bizonyítsam, képes vagyok még többre, még jobbra, vagy hogy képes vagyok bármire. Hanem csak úgy… Tényleg az öröm kedvéért… Könnyeden lépdelek a negyedik kör vége felé, amikor egyszer csak meglátom, hogy befordul mellém…
– Na, még egy kört?
– Nem, nekem ez az utolsó volt, már így is túlteljesítettem magam.
– Naaa, csak még egyet!
– Viccelsz? Soha nem futottam még egyszerre ennyit.
– Nem baj, gyere…
Talán csak arra vártam, hogy nógasson kicsit. Ha nem éreztem volna magamban az Erőt, hogy képes vagyok rá, úgysem megyek. De az elmúlt héten is jót futottunk együtt. Pedig már vattát köpök, olyan szomjas vagyok és levegőt is alig kapok. Elkezdünk beszélgetni. Az már az ötödik köröm volt…
Hát bevallom, voltam már jobb beszélgetőpartner is, de ez most talán nem is erről szólt… Még mindig a határokról? Talán… Még mindig arról, hogy együtt mennyivel könnyebb? Határozottan… Még mindig arról, hogy sokkal több van bennem, mint azt valaha is képzeltem? Mindenképpen… És még mindig az örömről? Igen, mert a végén valahogy igazán jól esett…
– Holnap lábra sem bírok majd állni – szakadt ki belőlem.
– Nem baj, majd ülsz – kapom a választ, és hangosan felnevetek. És a nevetésből felszakadó energia újabb méterekkel dobja meg a lendületemet.
Az öt és feledik körnél azonban már tényleg búcsút veszek… Alig érzem a lábaimat, és jobbára csak hazavánszorgok. De mégis, valami különös érzés kerít hatalmába. Hogy jó volt. Úgy, ahogy volt. Hogy öröm volt benne. És az öröm nagyobb, mint a puszta tény, hogy ismét túlteljesítettem magam.
Mert ez nem verseny. Nincs cél és befutó. A távolság szabadon választható… Talán a távolság is tőlünk függ… A tempó is, és hogy mit veszünk észre az út közben. És leginkább, hogy hagyjuk-e, hogy minden lépés öröm legyen. Úgyhogy már nem csak értem, érzem is… Tényleg nem lehet a maratont sprintelve lefutni. És már nem is akarom…
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Köszönöm. 🙂
Ezt a posztot olvastam el elsőként ma reggel. Különleges érzés volt. Köszönöm szépen!
Jó Utat, szép futásokat neked!