Mert én emlékszem Rád…

Emlékszem a pillanatra, amikor találkoztunk… Csak azt tudom, hogy már fél évvel előtte eldöntöttem, hogy elmegyek oda. Nem tudtam miért, de tudtam, ott a helyem. Akkor még nem voltam az az ismerkedős fajta, korábban sosem szólítottam meg másokat ilyen helyeken. De azt éreztem, Téged meg kell szólítsalak. Nem tudtam, ki vagy, de valami vonzott hozzád…

És akkor valami elkezdődött… Vagy sokkal inkább… Folytatódott… Itt és most… Ebben az életünkben… Valami olyat éltem meg Veled, amit korábban mással nem. Éreztük egymás rezdüléseit, volt, hogy a fejembe láttál és én is a Te gondolataidba. Volt, hogy együtt nevettünk, volt, hogy együtt sírtunk, és sokat terveztünk, álmodoztunk a jövőről, a céljainkról.

Meg akartuk váltani a világot, és közben mintha teljesen összefonódott volna az életünk. Tiéd az enyémbe, enyém a Tiédbe, és mintha összekavarodtak volna életünk mozaik darabkái… Én elkezdtem a tiédet építeni, Te pedig az enyémet… De mindketten csak a saját kirakósunkat rakhatjuk ki, egymás mozaik darabkáihoz pedig nem nyúlhatunk. Mert a másik kirakós darabkái nem passzolnak a saját életünk képéhez. Ezt akkor még nem tudtam… és szerintem Te sem… Így aztán valami félrecsúszott…

Valami félrecsúszott, és én a mai napig nem tudom, hogy azért, mert ez (volt) a terv, vagy azért, mert a földi megélés során néha félrecsúszhatnak dolgok. Sokáig agyaltam ezen, de már nem tűnik ez olyan fontos kérdésnek. Talán nincs is már jelentősége…

Tudom, ki vagy, mert emlékszem… Emlékszem az együtt töltött pillanatokra, amelyekben megnyíltál, és ami igaz volt. Igaz volt, mert érzem, mikor mi az igaz, és mi a hamis. És azok a pillanatok, amelyekben lelked megnyílt felém, és az én lelkem megnyílt feléd, igazak voltak.

Éreztem és láttam lelked szépségét, a belőle sugárzó szeretetet, ami önzetlenül áradt. Én pedig Neked adtam szívem legmélyebb szeretetét, lényem legtöbb tudását és a bizalmamat, ami töretlen, feltétel nélküli és sokáig vak volt feléd. Tudom tehát, KI VAGY… Szeretet vagy Te is, még ha most a tetteid másról is árulkodnak…

Mert most nem vagy Önmagad. És nekem választanom kellett. Választanom kellett közted és Önmagam között. Választanom kellett egyszer, majd választanom kellet még egyszer… A legnagyobb próbáimat mind Neked köszönhetem. És a próba mindig arról szólt, hogy merek-e kiállni magamért? Merek-e kilépni az árnyékodból, és merem-e a saját életemet élnem? Egyáltalán rájövök-e, mi az én utam és kivel? Vagy beállok mögéd, és vakon követlek az úton, amiről a végén már egyikőnk se tudta, hogy vajon melyikünké. Az élet, amit élni akartunk, mintha teljesen összekavarodott volna…

Mintha én a tiédet és Te az enyémet akartad volna… Mert talán sokszor voltak hasonló, közös életeink. Hasonló, közös élményeink, eskükkel és fogadalmakkal, ami igazán jól indult, szép célokért és eredményekért. Csak ahogy az már lenni szokott azoknál, akiket ilyen mélységű kötelék fűz össze, idővel összegabalyodtak a szálak… Pro és kontra… Hol én érted és Te is értem, hol én ellened és Te is ellenem… Életről életre: hol szövetség, hol háború…

Feltörő emlékképek, mintha a trójai háborút vívnánk most is, állnak mögöttünk a „seregek”, lassan már kontroll nélkül, csak a parancsunkra várva. Tudom, hogy mekkora Erő és lehetőség rejlik bennünk. Benned is és bennem is. Tudom, mert már nem csak a Te képességeidet látom, hanem a sajátomét is.

Megtanultam elismerni magamat, és ezzel megszületett bennem az Erő ahhoz, hogy új választást hozzak: ez az élet nem a háborúról fog szólni… Bármi is volt korábban, nem érdekel, én most leteszem a fegyvert és kivonulok a csatából. Nem trófeákat gyűjtök, most más feladatom van… Szeretni… Ahogy Téged is szerettelek. Ahogy Téged is szeretlek. Mert látlak. Most is. Mindennek ellenére…

Még akkor is, ha sokan azt mondják, nem látlak Téged, mert nem akarom meglátni az igazságot. Sokan, akik azt mondják, ismernek, már nem látnak Téged, mert a szavak, a tettek elhomályosítják a lélek fényét. Sokan félnek Tőled, mások támadnak, vannak, akik megérteni próbálnak, vagy közömbösen nem vesznek már rólad tudomást. Sokunkat tanítottál és tanítasz. Talán nekem a legtöbbet. És én ezt hálás szívvel köszönöm…

Én úgy látlak, ahogy Te sem látod most magadat. Nem látod, mert nem láthatod. Mert bármi, vagy bárki is vette át az irányítást a lelked fölött, az nem Te vagy. És én ezért tudlak még mindig szeretni. Mert tudom, hogy ki vagy valójában. És csak hinni és bízni tudok benne, hogy egy nap ismét átsugárzik majd szíved mélyéről az a szeretet, ami most is ott ragyog. Amit én most is érzek benned, minden ellenére… Emlékezz Te is! Emlékezz kérlek arra, ki is vagy valójában! Mert én emlékszem Rád… De az kevés….

“Az álmot meg nem álmodni úgy sem tudod…
Az érzést elhallgattatni úgy sem tudod…”

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.