Mindenhol, ahol azért nem fogadsz be, mert félsz, hogy elveszíted…

Van úgy, hogy azt érzed, már csak egy karnyújtásnyira vagy valamitől, és érzed, hogy TE magad állsz a saját utadban. Nem tudod logikus észérvekkel ezt megmagyarázni, csak érzékeled, hogy valami nincs rendben. Hiányzik egy mozaik darab, ami nélkül nem léphetsz tovább. Lépnél, de nem tudsz. Na, én nem az a fajta vagyok, aki belenyugszik egy ilyen helyzetbe. Addig megyek, amíg meg nem találom a hiányzó láncszemet. És azt mindig érzem, amikor megtaláltam.

Befogadás

Egy ilyen mozaikdarabra leltem ma a kirakó játékomban. A témakör: adni és befogadni. Adni: persze, két kézzel, sokszor kéretlenül is, bárkinek. Befogadni: Ki? Én? Tényleg? Ááá, nem fontos, ugyanmár, hagyjuk, köszi-köszi, fogadjon be inkább valaki más, akinek biztos nagyobb szüksége van rá… Mekkora marhaság… Mégis ezt csinálom sokszor én is magammal… (Igen, biztos csak én… Nem, Te tuti nem! 🙂 )

Egy ideje már minden jel arra mutat, hogy nekem is van ezzel a kérdéssel feladatom. Befogadni és elhinni lehetőséget, pénzt, elismerést, bókot, szeretetet, szerelmet…

Ahogy tágulunk, fejlődünk és egyre többet adunk, azzal együtt egyre nő a befogadásunk is – csak erre legtöbbször nem vagyunk éberek. Ezzel felborul az egyensúlyunk. Persze hogy legtöbben adással kompenzálunk. De az pont ellenkezőleg hat, mint azt várjuk. Miért olyan nehéz akkor ez a befogadás dolog? Pedig látszólag olyan könnyűnek kellene lennie.

Veszteségek

Mindnyájan veszítettünk már el valamit vagy valakit. Valamit vagy valakit, aki a szívünkhöz nőtt, akit szerettünk – talán mindennél jobban.

Elveszítettük és a veszteség miatt érzett fájdalmunkba kicsit bele is haltunk. Ezért megfogadtuk, hogy akkor inkább elkerüljük ezeket a helyzeteket. Máskor inkább nem szeretünk, bezárkózunk, be sem fogadunk. Nem baj, hogy nem fogadunk be, majd helyette adunk: segítséget, törődést, szeretetet. Hiszen arra másoknak olyan nagy szükségünk van. Mi meg közben elfogyunk vagy eltűnünk a saját életünkből.

Ezek az ígéreteink, fogadalmaink van, hogy ebből és van, hogy előző életeinkből származnak. Ha most megkérdeznélek, mi az, amit nem fogadsz be, tuti azt mondanád, de hát én befogadok bármit. Ez valószínűleg nem lenne igaz, de ebben nem vagy hibás, mert az okok, a helyzetek mélyebben rejlenek, mint amire a tudatos elme emlékezni képes.

A veszteségeinkre ugyanis a lelkünk emlékszik… És a lélek sokszor oly mélyre rejti a fájdalmát, hogy vakfoltként rá sem merünk vagy tudunk nézni. A lélek így védekezik az újabb fájdalom ellen. Mert ahhoz, hogy felfedjük, bátorság kell. Nem kicsi. És bizalom, hit Önmagunkban, hogy bármit is fedezzünk fel lelkünk titkai között, megbirkózunk a feladattal. A vakfoltjainkra ráadásul legtöbbször külső segítséggel, egy másik nézőpontból, más érzékeléssel irányulhat csak fény.

Szóval kerestem a hiányzó mozaik darabot és tegnap megtalált egy történet egy klipben. Sok zenét hallgatok és vannak zenék, melyek belém égnek. Van, amelyik egy napra, más egy hétre és van, ami egy életre. Azt hiszem ez egy életre égett belém… Mert aztán a nap folyamán megtalált egy mondat is: „Mindenhol, ahol azért nem fogadsz be, mert félsz, hogy elveszíted…” Bummmm! Milyen gyönyörűen megkonstruált ok-okozati összefüggés, amellyel olyan szépen vágjuk magunk alatt a fát!

Félelem és fájdalom

A lélek fájdalma és emlékezése mélyről tör elő, semmihez sem hasonlítható. Az eszedet becsaphatod, de a szívedet nem. Emlékszik. Az emlék, vagy csak az energia feltör a mélyből, de ugyanakkor meg is szabadít attól a nyomástól, ami már oly régóta benned él. A lélek könnyei megtisztítanak.

Akkor ott, ennek a mondatnak a hatására rá mertem nézni a helyzetre és hirtelen tudtam, hogy korábban már elveszítettem. A fájdalom miatt fogadalmat tettem Önmagamnak, hogy köszi, de legközelebb inkább kerülöm az ehhez hasonló helyzetet. Tudtam, hogy ezt keményen őriztem és nem voltam hajlandó megszegni az ígéreteimet. Most meg itt vagyok és néha nem értem az életem.

Nem csoda, hiszen lélek szinten saját magunknak csomózunk oltári erős gordiuszi csomókat az életünkbe. És ugye a gordiuszi csomókat csak átvágni lehet… Lelkünk szabadságát az adja vissza, ha kijut a fájdalom és félelem örvényéből. Ez a felszabadulás vezet ki a karma körforgásából ahhoz, hogy a választásainkat a múltunk, az előző életeink terheitől szabadon hozhassuk meg.

A fájdalom és a félelem kéz a kézben járnak. A lélekben élő félelmek mögött fájdalom rejlik, fájdalmainkra pedig fátylat vet a múlt árnyéka. És van, hogy a félelmeket nem magunkban látjuk meg, hanem visszatükrözik azt számunkra…

Azt hittem, nincs bennem félelem. Nem félek a „gonosztól”, azoktól, akik meg akarnak félemlíteni, nem félek ránézni Önmagamra, nem félek a jövőtől… De attól féltem, hogy elveszítelek…  Ismét… 

Valójában nem is az elvesztésedtől, hanem a fájdalomtól féltem. Az azonban, hogy a fájdalom milyen reakciót szül bennem, csak tőlem függ. Megtanultalak elengedni, de ugyanakkor azt is tudom, mindennél biztosabban, hogy ez az Élet most nem erről szól…

Féltem az elvesztésedtől, de most már tudom, valójában nem veszíthetlek el… Mert ugyanúgy, ahogy a lélek nem tud birtokolni, úgy nem tud elveszíteni sem…

Mert itt vagy… Most is… Minden pillanatban…  A szívemben… Mert életek ezrein át… Még mindig Szeretlek…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.