A lélektársainkkal való kapcsolataink sokszor szembesítenek minket nehézségekkel, de még izgalmasabb, amikor nekik köszönhetően Önmagunkkal szembesülünk. Az ő elengedésük sokszor szinte lehetetlennek tűnik, ám nem mindig őket kell elengednünk, hanem legtöbbször csak a tőlük való függőséget.
Csak egy mozdulat volt a mozaik lámpa kék fénye mellett. Az elmúlt perceket a zuhany alatt töltöttem, a forró vízcseppek lassan tisztították meg a testem és a lelkem egyaránt. Néhány pillanatra megállt az idő, és én az átlagosnál is könnyedebbnek éreztem magam.
Észre sem vettem, hogy a pára milyen gyorsan betöltötte az egész fürdőszobát, és már a tükröt is leheletvékonyan fedte. Csak a saját körvonalaimat láttam benne, a finom réteg eltakarta az arcomat, ezért ösztönösen is a tükör felé nyúltam. Nem lett volna fontos, hogy lássam magam, mégis egy vékony csíkot húztam a tükör közepére.
Az automatikus mozdulat közben egyáltalán nem gondolkodtam, ám hirtelen egy váratlan felismerés villant fel bennem: „De hiszen én egy ideje már folyamatosan ezt teszem. Tisztogatom életem, és a tükörben egyre tisztább lesz a kép, amit meglátok és felfedezek Önmagamból.”
Mintha egész életünket ez a vékony, fátyolszerű lepel venné körbe, egy lehelet vékony réteg, ami a párafelhőhöz hasonlóan elfedi előlünk igazi énünket; az érzéseink és a gondolataink mögött megbújó valódi indíttatásainkat, vágyainkat és cselekedeteinket.
Abban a mozdulatban több volt, mint azt gondolni mertem volna, hiszen villámcsapásként ért a felismerés, hogy az elmúlt napok, hetek hullámvölgyei, az ezernyi gondolattal, haraggal, elfogadással, kételkedéssel, bizonytalansággal, szeretettel, kérdésekkel vegyes érzései, és a néhány kétségbeesett próbálkozás mögött valójában mi is rejtőzik.
Mintha a párás tükör letörlésével egy mélyebb szintről láttam volna rá Önmagamra, mintha a pillanat töredékéig saját magam mögé láttam volna, de ez a rövid idő pont elég volt arra, hogy megértsem, mi is volt a valódi ok. Felszabadult mindaz az energia, ami mindeddig visszafogott: „Valójában csak azt szeretném, hogy része legyen az életemnek. Ennyire tisztán és egyszerűen.”
Hányszor használunk különböző indokokat, hányszor várjuk mástól a megoldást, a boldogságot, a segítséget? És ellenkezőleg is: hányszor használunk eltereléseket, hányszor gyengítjük le, vagy fogjuk vissza magunkat, kérünk segítséget, csak azért, hogy valaki társaságában legyünk, mert nem valljuk be még saját magunknak sem, hogy igazából nem segítségre van szükségünk, csak a másik idejére, társaságára és jelenlétére.
„Mert boldog vagyok, de veled még jobb.” „Mert teljes vagyok, de veled valahogy még teljesebb vagyok.” „Mert utamon vagyok, rendben vagyok magammal és a világgal, de vajon mit teremthetnénk együtt?”
Igen, tud segíteni, de nem fogom mankónak használni. Igen, szeretném tudni mindazt, amit ő tud, de a tudás valójában másképp is megszerezhető. Igen, szeretném kikérni bizonyos helyzetekben a véleményét, de végső soron úgyis a saját fejem után megyek. Igen, együtt talán könnyebb lenne, de ha úgy alakul, egyedül is menni fog… talán kicsit lassabban, de nincsenek kétségeim, hogy meg tudom csinálni mindazt, amit tervezek. Igen, ezernyi okot gyártottam magamnak az elmúlt hetekben, hogy miért, de csak a tükörbe nézve jöttem rá, hogy a válasz sokkal egyszerűbb.
A felismerés olyan megkönnyebbülést hozott, aminek következtében megszűnt minden, korábban sokáig frusztráló gondolat, és a mögötte lappangó érzelem nyomása. Lelkem könnyedén lebegett, szabadon és boldogan. Elengedtem. Azt hiszem, már harmadjára. De csak most értettem meg, miről is szól a gyakorlatban az elengedés.
Szívem és lelkem legmélyéből elfogadtam: az is rendben van, ha része (lesz) az életemnek, és az is, ha nem. A felismeréssel kinyilvánítottam a vágyamat, az ezt követő pillanat töredéke alatt pedig elengedtem minden titkos elvárást, akarást és függőséget. Ez pedig olyan szabadsággal ajándékozott meg, amit nem tudom, hogy éreztem-e már korábban.
Többen kérdeztek mostanában a kapcsolatokról, ezért fontosnak tartom, hogy tudjátok: egy kapcsolat – legyen az párkapcsolat, családi-, baráti- vagy munkakapcsolat – mindig két emberen múlik. A másik választására nem lehetünk hatással, viszont a bennünk lévő érzések, vágyak, motivációk; titkos, el nem ismert, tudattalan mozgatórugók feltárása fontos felismerésekhez és fejlődéshez juttathat el.
Kapcsolatainkban azt hiszem, akkor történnek a legnagyobb csodák, amikor hasonló helyzetben, el tudjuk engedni a görcsös akarást, és ki merjük mondani Önmagunknak, majd a másiknak is: „Nem akarok tőled semmit. Valójában csak azt szeretném, hogy része legyél az életemnek.”
Szerző: Ábrahám-Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Ha szeretnél mélyebb önismeretet és felismeréseket a saját életed vonatkozásában, szeretettel ajánlom, a Lélekmozaikok című könyvemet. Megrendelhető itt: Lélekmozaikok könyvrendelés
A kapcsolatokról, elfogadásról, elengedésről szóló A találkozás, ami elrendeltetett című könyvemet – amiben ez az írás is szerepel – megrendelheted itt: Megrendelés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Andrea! Ez hihetetlen, annyira a szívemből szólt ez az írás, csak én magam ezt így nem tudtam volna megfogalmazni. És ez már nem az első eset, hogy épp azt olvasom itt a blogon (és az új helyen is), amit én is érzek magamban, mintha az én érzéseim és gondolataim lennének. Ez hogy lehet?
És a Felhőatlaszt imádom! A kedvenc filmem. A másik a Csillagok között, a harmadik pedig az Érkezés. Nagyon köszönöm ezt a cikket is!
Nagyon szép és igaz! 🙂
Igen.