A hibázás luxusa

A tegnap megosztott TED videó, Tari Annamária interjúja a Nők Lapjában, egy mai HVG cikk, megspékelve a saját tapasztalataimmal, elgondolkodtatott a fiatal felnőttek helyzetéről. Fontos lenne kimondani dolgokat. Egyre nagyobb felelőssége van a médiában szereplő pszichológusoknak, akik közérthetően, a fiatalok számára is érthető nyelven fogalmaznak meg olyan komoly és valós igazságokat, amelyekkel olykor még a szüleik sincsenek tisztában. És ez jó! Erre hihetetlenül nagy szükség van!

Talán nem véletlenül tart a Nyitott Akadémia az ország számos nagyvárosában telt házas előadásokat, számos pszichológust és mentálhigiénés szakembert felvonultatva. Mert a helyzet azt mutatja, hogy erre igény van. A pszichológia egyre inkább kezd közelebb kerülni az emberekhez, és kezd többé válni annál a furcsa tévképzetnél, hogy pszichológushoz járni egyet jelent azzal, hogy egy korosodó orvos ágyán fekszünk, miközben életünk nehézségeiről mesélünk a könnyeinket törölgetve.

Különösen fontosnak tartom, hogy a fiatalok is megszólítva legyenek, ezért tisztelem többek között Tari Annamária munkásságát. A vasárnapi sziesztám alatt került kezembe egy néhány héttel ezelőtti Nők Lapja, amiben a következő sorokat olvastam tőle:

„Gyorsan, nagyot, sokat! Minden erről szól. De hiába élünk a 21. században, érzelmi kapacitásaink működése régimódian lassú. Most mindenki azt hiszi, nincs idő semmire, nem lehet hibázni. Az ember akkor véti élete legnagyobb hibáját, amikor nem tudja megengedni magának a hibázás luxusát. Ha nem képes azt mondani magának vagy másoknak, hogy bocs, én ezt most elszúrtam.”

Fejbe vertek a mondatai: Az ember akkor véti élete legnagyobb hibáját, amikor nem tudja megengedni magának a hibázás luxusát. Nem volt elég egyszer elolvasni, és még most sem elég, újra és újra szükség van a tudatosítására. A hibázás a mai világunkban igenis luxusnak számít. Aminek kőkeményen megfizetjük az árát. De nézzük is meg, miért? Miben nőttünk fel? Olyan iskolai rendszerben, ahol túlértékelték a jegyek fontosságát, miközben elfelejtettek felkészíteni minket az Élet valós problémáira.

Ha hibáztunk, megbüntettek, aminek következtében mindent megtettünk azért, hogy jó úton járjunk. Görcsösen ragaszkodtunk ahhoz, hogy lépéseinket valamiféle „tökéletesnek tűnő terv” szerint tegyük meg. A terv azonban lehet, hogy tökéletesnek tűnt a szüleinknek, vagy tanárainknak, azonban korántsem vált azzá önmagunk számára.

Sterilen, hibák nélkül nem lehet leélni az életet. És a szülők is itt követik el a legnagyobb hibát. Nem tudják megengedni a gyermekeik számára a hibázás luxusát. A túlzott féltéstől a túlzott elvárásokon át igyekeznek mindent megtenni, hogy ne kövessék el azokat a hibákat, amiket anno ők elkövettek… Mert jó esetben ők már tanultak a saját hibáikból. Mindeközben viszont nem veszik észre, hogy pont ezek a hibák tették őket azzá, akivé váltak a jelenben.

És igen. Nagyon sokáig, talán Pál Feri atya februári előadásáig, soha senkitől nem hallottam azt, hogy nem baj az, ha hibázol. A hibákat nem elkerülni kell, hanem tanulni belőlük. Pont ez a felnőttkor próbája: Hibázol és vállalod hibáidért a felelősséget. Gyűjtöd az identitás tőkédet. Olyan dolgot teszel, ami értéket ad ahhoz, aki valójában vagy. Kipróbálod magad. Néha már az is szuper, ha rájössz, mi az, ami NEM vagy, vagy amivé NEM akarsz válni. Ehhez mind tapasztalni kell. Légy hálás ezekért a tapasztalatokért, és ne próbáld a szőnyeg alá söpörni őket, mint ha meg sem történtek volna.

A helyzetet persze bonyolítja, hogy legyél 18, 20, 24 vagy akár 28 éves, és még mindig keresed Önmagad. Mert akár még az a furcsa helyzet is előfordulhat veled, hogy hiába állsz csillogva-villogva 24 évesen az Élet küszöbén, kezedben a Jolly Joker diplomáddal, ha néhány év múlva egyszer csak rájössz, ezt te egyáltalán nem akarod…

Ott állsz „felnőttként”, és fogalmad nincs arról, ki is vagy valójában, mert 18 éves korodban azért mentél „arra” az egyetemre, mert „ebből” meg „abból” a tárgyból volt a felvételi… Valójában pedig pont ezen a ponton van nagy szükség a tanárra, a szülőre, a pszichológusra. Nem azért, hogy megmondják, MIT tegyél, sokkal inkább, azért, hogy megerősítsenek abban, MI ALAPJÁN válassz. Ne az életedet akarják élni – ott van nekik a sajátjuk. Adják át az információt, ami alapján FELELŐSSÉGGEL tudsz dönteni. Ha elszúrod, elszúrod. Készülj fel rá: előbb vagy utóbb valamit biztos el fogsz! ÉS EZ TÖK NORMÁLIS!

Csodálkozunk, hogy oly sok fiatal még mindig a szüleivel él? Ennek okai természetesen eléggé összetettek, ugyanakkor maga a tény nem meglepő, ha figyelembe vesszük azt a burkot, amiben sokukat szüleik felnevelték.

Az Életet nem lehet sterilen élni. Ugyanúgy, ahogy a kisgyermek sem tud játszani anélkül, hogy összekoszolná magát, a felnőtt életet sem lehet elkezdeni bukdácsolások nélkül élni. Kisgyerekként mi is elestünk, majd felálltunk, odaszaladtunk a szüleinkhez, akik jó esetben biztosítottak róla minket, hogy ez a világ rendje, és hagyták, hogy szaladjunk tovább.

Ugyanígy fiatal korunkban is sokszor elesünk, ezt követően sokszor felállunk, és ilyenkor ismét odaszaladunk szüleinkhez. És jó esetben nem azt kapjuk, hogy: „Én ezt előre megmondtam.” Hanem ugyanazt a választ, mint kis korunkban: Ez a világ rendje. Tanulj belőle, és menj, szaladj tovább…

Nem az eleséssel van a gond, hanem ha azt hisszük róla, hogy ez hiba. Nem kellene, hogy a hibázás luxus legyen. Sőt! Pont arra lenne szükség, hogy mind a szülők, mind a tanárok felkészítsék rá a fiatalokat! Mert elkerülhetetlen. Tiszteletem és elismerésem azoknak a szülőknek, akik ezt meg merik tenni. És hálám a sajátjaimnak, akikhez tudok szaladni. Még ma is.

Szerző: Ábrahám-Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.