Lélekmozaikok

Mérgező szavak: Amivel mások vádolnak, azt valójában ők maguk teszik

Ki akartak játszani egymás ellen minket. Valahogy egy időben történhetett, mint valami jól összehangolt támadás. Az egymás iránti bizalmunk, hitünk, szeretetünk, ön- és emberismeretünk tétetett próbára. A történetet azért írom meg egy hónap után, mert számos tanulsággal szolgált. Számomra a legfőbb az volt: Amivel mások vádolnak –  engem vagy mást – azt valójában ők maguk teszik… De ezt akkor, abban a pillanatban még nem tudtam…

Segítséget kérni jött. Segítettem. Pedig már talán mindent elmondtam, amit elmondhattam, túl is magyaráztam a történetet hetekkel korábban. Igen, azt hiszem sajnáltam. A beszélgetés során azt éreztem, mintha egy üres vödörbe tölteném az információkat, és az energiámat. Folyt szét, és nem történt változás. Nem éreztem, hogy tölteném, mert amit mondtam, nem ragadt meg, nem épült be, nem tudott vele mit kezdeni. Ha őszinte akarok lenni, talán azt mondanám, szánalmas volt… igen, megszántam… És azóta sokkal jobban tudom, mit jelent az áldozati szereppel történő manipuláció.

Valójában nem azért jött, hogy tőlem befogadjon. Hanem azért, hogy nekem adjon és ültessen. Elültesse a kétséget, a bizonytalanságot a lelkemben, összezavarjon, féltékennyé tegyen, manipuláljon, vagy csak simán leteszteljen… Tudtam, éreztem, hogy élvezi. Perverz gyönyörrel nyitotta ki a méreggel teli üvegcsét és csepegtette a szavait belém: „Szerinted Ő nem manipulál???”

Hogy érted? – Kérdeztem, és éreztem, valamire készül… És elkezdte mondani. Hogy mit rakott össze. Én pedig csak hallgattam. Tudtam, azt várta, hogy összeomlok. Az önkéntes felvilágosítóknak és „jóakaróknak” mind ez a céljuk. Néha meglátogatnak, avagy küldi őket a Jóisten, hogy próbára tegyen. És a helyzet az, hogy én lepődtem meg legjobban a saját reakciómon. Az összeomlás és a gyengeség helyett valami olyan Erőt találtam magamban, ami eddig nem tudom hol volt… Azt hiszem, valójában ez kellett ahhoz, hogy úgy igazán kiegyenesedjek. Csak a lehetősége annak, hogy amit hallok, az igaz. A mai napig nem tudom, az-e. De valójában nem is az számít…

Ez kellett ahhoz, hogy felhagyjak az alárendelődéssel és egyenes gerinccel, Önmagamért kiállva folytassam tovább. Határozott, mégis egyenes, őszinte és szelíd maradtam. Ebben a kombinációban ez így kemény volt. Azt mondta: sajnálom… És közben láttam, ahogy belül mennyire élvezi… Mondtam, hogy engem nem kell sajnálni. És hogy köszönöm. Hosszú éjszaka volt. Kemény próbatétel.

Később megtudtam, nem csak Ő lett megvádolva előttem, én is meg lettem vádolva Ő előtte. Hogy én manipulálom, hogy én irányítom. Valahogy nem értettem, hogyan mondhatják ezt, hiszen Őt alapvetően nem lehet irányítani. De hogy ezt így nem látják? És egyébként miért is kellene? Hiszen Ő maga az irány…

Furcsa érzés volt, amikor ez összeállt. Furcsa érzés volt látni, hogy az én ösztönös kinyilatkoztatásaim másokban milyen hatást keltenek. És hogy már milyen régóta, mintha valami láthatatlan és kimondatlan megállapodás lenne köztünk, én csak mondom vagy írom, ami jön, és Ő csak hallgatja… Átszűri magán és mindez formálja, inspirálja. Mióta ismerem, ha az jött, hogy írnom kell Neki, írtam… Istenem, mennyi sületlenséget is, de ebben soha nem fogtam vissza magam… És Ő sem fogott vissza soha…

Hogyan érthetné meg ezt bárki, hogy ennek semmi köze az irányításhoz? Hogy ez bennem mennyire tudattalan és ösztönös? Mintha elérnék oda, ahová Ő nem. Mintha felhoznék valamit a mélyből, a tengerfenékről, ami között szinte mindig van sár és szemét is, de akadnak gyöngyszemek is… Mintha búvár lennék, aki alámerül a mélybe, ahol ott a sötétben sokszor ő maga sem látja, hogy mi is kerül hozzá… A fényre kiérve viszont kitisztul mindez, idővel lehullik a sár és a szemét, és megtisztulnak a kincsek. Sosem kaptam még bántást azért, mert a gyöngyszemek nem voltak elsőre elég tiszták. És hogy olykor jár velük olyasmi is, ami nem méltó hozzájuk. Mert a sarat és a szemetet elviszi a víz, de a gyöngyszemek ott maradnak, és abból csodás ajándékok születhetnek…

Istenem, mennyire másnak tűnik mindez a felszínen. És oly sokan csak a felszínt ismerik… Mert nincs bátorságuk mélyre menni. Sem Önmagukért, sem másért. Csak látnak valamit és eltorzítják a saját vágyaik beteg szűrőin keresztül, rávetítve az én cselekedeteimre a saját manipulációs módszerüket… Mert amivel ők vádolnak engem, valójában ők maguk teszik. Tudom, hogy mennyire szerették volna irányítani Őt… Édes Istenem, de mennyire szerették volna… És igen, talán volt, amikor meg is tették…

Amikor mást megvádolnak előtted – még akkor is, ha határozott és magabiztos vagy – pillanatokra elbizonytalanodsz. De nem a másikban. Alapvetően Önmagadban. Én is rögtön saját magamban bizonytalanodtam el. Hogy én valamit rosszul látok. Hogy valamit nem látok. Hogy béna voltam, mert észre kellett volna vennem. Hogy Ő nem is olyan, mint amilyennek én látom… A mérgező szavak cseppjei, ha már a véredbe kerülnek, hatni kezdenek…

Mert van a látszat, amit a világ és mások láttatnak. És igen: a látszat felszínességében talán nem látok mindent. Talán nem láttam mindent. De nem a látszat és nem a felszín a lényeg. Ezt valahogy mindig zsigerileg tudtam. És azt is tudtam, hogy mindez nem önáltatás, nem illúzió, nem önigazolás. Nem…

Én mindig is a mélységet láttam. Azt is láttam, amit olykor még Ő sem mert saját magának megmutatni. És ez félelmetes… Istenem mennyire rettenetesen félelmetes lehet, hogy van valaki ezen a világon, aki azt is látja, ami igen, ott van, de hagyjuk már, mert takargatom, még saját magam elől is, nehogy meglássák. De előtte nem tudom takargatni. A felszínen tudok maszatolni, de basszus, Ő ezt nem veszi be…

Hát… “Röviden”… Ezért vagyok még mindig itt… Mert látok… Azt is, amit más nem…

Én a lelket látom abban a tiszta ragyogásában, amiben talán kevesek. És mindez valójában már nem is látás, hanem tudás. A legfőbb képességem a tisztán tudás, ami így leírva érthetetlen szóösszetételnek tűnik, és sokáig én sem tudtam ezzel mit kezdeni. Talán úgy tudnám legjobban körülírni, hogy vannak dolgok, helyzetek, emberek, amikkel, vagy akikkel kapcsolatban egyszerűen csak tudom, hogy „ez van”…

Én sosem láttam angyalokat, nem szállt meg a szentlélek, nincsenek ilyen misztikus spiri megéléseim, de bizonyos helyzetekben egyszerűen „csak” tudok… És ennek a tudásnak semmi köze az ok-okozati racionalitáshoz. Sőt. Legtöbbször pont igen erős harcot vív bennem ez a fajta tudás az elmémmel. Ezt megbékíteni és ezt a képességet helyére rakni, azt hiszem ez volt az elmúlt két-három évem legfőbb feladata – megengedve magamnak a hibázás lehetőségét, és nem valami egyetemes igazságként kinyilatkoztatva mindezt, hanem megengedve a megkérdőjelezést saját magamban is. Hogy ez a tudás sem statikus és bizony nincs kőbe vésve. Mégis van, hogy mindennél szilárdabban és erősebben van velem.

Végül ez a bizonyosság volt az, aminek köszönhetően aznap este, egy túl hosszúra nyúlt éjszakában kivertem a mérgező üveget a kézből, ami ellenem támadt, és távozásra kértem. Köszönöm, ennyi így elég volt.

Tudtam, addig is, hogy a kétség a leggyilkosabb méreg… Aki kétséget csepegtet mások szívébe, az lassan és alattomosan próbál ölni. A szeretetet próbálja megölni, elbizonytalanítva a másikat Önmagában és a választásaiban. Valami furcsa perverz kéj és erőtlen figyeleméhség van mind e mögött.

Azt mondják, a méreg kis adagban gyógyszer. És igen… Én is gyógyultam tőle. Éberséget kaptam. Erőt fedeztem fel magamban. Határozottság lett rajtam úrrá és kiálltam Önmagamért. Rájöttem, hogy a kedvesség és a határozottság nem zárja ki egymást. Hogy bármikor bárkinek mondhatok nemet. Hogy ami egyik nap még jó ötletnek és tervnek tűnt, azt másnap simán visszacsinálhatom és lemondhatom. És hogy segítőként valójában ne akarjak segíteni, mert – bocsánat – vannak, akiken nem lehet. Csak ha ők is választják a változást.

És nem utolsó sorban, megtanultam, hogy ne hagyjam magam. Ne hagyjam magam elbizonytalanítani. Ne adjak teret a kétségnek. Mert amíg kétség van, nincs, és nem is lehet egység. Próba volt. Hálás vagyok érte… Tényleg… Nincs bennem harag. De attól a naptól kezdve sokkal tudatosabban kezdtem figyelni a kapcsolataimra.

A másik oldalról pedig… Befogadtam mások ítéleteit. Elég rég óta mást sem teszek, csak befogadom őket. Teret hagyva a vádaskodásoknak és annak, hogy azt gondolják rólam, amit… Aki az ítéletmentesség mellett teszi le a voksát, öntudatlanul is ítéletek kereszttüzébe kerül. Mert az ítéletmentesség sokak számára elképzelhetetlen vízió, és Önmagunknak lenni sokak számára elérhetetlen vágy. Ezért frusztrálja őket az, ha valaki éli mindezt… Istenem, de mérhetetlenül frusztrálja… A frusztráltságukban pedig gyengeségüket palástolva támadnak. Olykor alantas eszközökkel.

Akár Téged vádolnak, ítélnek meg vagy próbálnak befeketíteni, akár mást próbálnak előtted, csak legyél kérdésben, megengedéssel befogadva mindezt, hatalmas térből: Igazság, Mi ez? És érzékelni fogod… Érzékelni fogod zsigerileg, hogy mi is az igazság. Még akkor is, ha a felszínen minden mást mutat. Mert itt nem a ráció és a logika számít. Csak az agyad az, ami megérteni akarja. Emlékezz arra, hogy a lelked lát, nem az eszed. És ha a lelkedet mered követni, sosem tévedsz el.

 

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Mert én látlak Téged... Új, harmadik könyvem egy mese az előző életekről, lélektársakról, a feltétel nélküli szeretetről, az időről és az Élet lényegéről. Megrendeléshez kattints ide: Megrendelés

Ha többet olvasnál a kapcsolatokról, elfogadásról, elengedésről, a nehézségek megéléséről, szeretettel ajánlom  A találkozás, ami elrendeltetett című könyvemet, amelyet megrendelhetsz itt: Megrendelés

Ha szeretnél mélyebb önismeretet és felismeréseket a saját életed vonatkozásában, szeretettel ajánlom, a Lélekmozaikok című könyvemet. Megrendelhető itt: Lélekmozaikok könyvrendelés

Access Bars és Facilitálásra bejelentkezés: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!