Lélekmozaikok

A nyomógombjaink kioldódása – Visszatalálni az egyensúlyba

Vannak olyan helyzetek, személyek, szituációk, amelyek „megnyomnak bennünk egy gombot” és kibillenünk. Hiszti, düh, kiabálás, depresszió, félelem, rémület – ezerszínű reakciók születhetnek ilyen esetben. Van, aki a helyzetet hibáztatja, vagy a másikra mutogat ilyenkor. Egy kis tudatossággal a tarsolyunkban azonban érdemes inkább magunkba néznünk, még akkor is, ha nem tetszik, amit találunk. Ha mégis meg merjük tenni, idővel a nyomógombok kioldódnak és semlegességbe transzformálódnak. Ezzel a szerepüket be is töltötték… Hála érte.

A legtöbb nyomógombot persze A Férfi nyomogatta bennem. Míg korábban olyan intenzitással, hogy egy virtuóz zongoradarabot is lehetett volna költeni belőle, mostanság már jóval kevésbé. Voltak azonban nők is szép számmal, akik szembesítettek a lelkem árny oldalaival, és hát míg évekkel korábban akár több évnek kellett eltelnie, hogy ezek kisimuljanak, az elmúlt időszakban ez a folyamat sokkal gyorsabbá vált.

Volt a szőke szépség, emlékszem szegénykémet illettem még csúnyább jelzőkkel is, aki a féltékenységet hozta fel bennem, majd tüntette is el az évek során. Összehasonlítva mondjuk az akkori énemet a mostanival, az önszeretet 100-as skáláján bizony a 10-20-as küszöbét ha verdestem, így hát minden belső feszültségemet és kétségemet kivetítettem rá, olykor őrületbe kergetve az akkori páromat. Kiakadás csak néha volt, de akkor elég nagy, azonban valahogy kinőttem ebből az évek során.

Más a bűntudat gombját nyomkodta bennem, még akkor is, amikor fizikailag már nem volt része az életemnek. Valami kurtán-furcsa történetünk lehet nekünk, amiben a hála és a szeretet érzése még most is nagyobb, hiszen a belső transzformációm első lépéseinél Ő volt ott velem és kísért – még akkor is, ha akár tudatosan, akár tudattalanul, de el akart venni tőlem mindent… Karriert, Sorsot, Szerelmet… De nem csak Ő volt az egyetlen…

Többen hitték magukat annak, aki én vagyok. És valahogy vicces ez az egész, mert ezek a Nők előbb látták, ki vagyok én, mint jómagam. Hosszú hónapoknak és nagyon mély belső transzformációnak kellett megtörténnie, hogy végre én is Önmagamra leljek. És míg egy évvel ezelőtt is megvezettek a manipulatív szavak, most már megerősödtem.

Amit a másik tesz, az róla szól, amit bennünk kivált, rólunk. Az egyik legfontosabb alapszabály, mégis hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. Hogy egy helyzet vagy egy személy, mit hoz fel bennünk, sok mindentől függ. A felszín mindez és mi hajlamosak vagyunk csak ezt látni, pedig ilyenkor a mélyben rejlik a megoldás kulcsa.

Merthogy hozunk magunkkal csomagot: sérülésekkel, fájdalmakkal, félelmekkel, ezen és előző életes tapasztalásokkal. Ami egyszer fájt, amibe akár testileg, akár lelkileg belehaltunk már egyszer, amilyen helyzet megsebzett, azt igyekszünk elkerülni. Tudat alatt mindenképp. “Megúszásra” játszunk, pedig ezt legtöbbször nem tehetjük. És az ismétlődő helyzetek sem véletlenül jönnek.

Ha nem állunk bele először, kapjuk még egyszer, majd még egyszer és még egyszer – általában egyre nagyobb adagokban. Egészen addig, amíg szembe nem nézünk vele, és képesek vagyunk másképp cselekedni, mint eddig. Másképp megélni a helyzetet, mint eddig. Másképp választani, mint eddig. Minden félelmünk, minden múltbeli tapasztalásunk, minden kétségünk, minden bizonytalanságunk, minden démonunk ellenére.

Van hogy egy ilyen helyzet csak egy „egyszerű” választás. És van, hogy hetekig, hónapokig tartó kutakodás, elmélyülés a lélek legmélyebb bugyraiban. És valahogy mind egy irányba hajt: a megbocsátás felé – Önmagunknak és/vagy a másiknak. Az ítéletekből, a polaritásból való kilépés felé. Hogy nincs és soha nem is volt jó és rossz. Hogy minden csak egy választás és minden percben választhatunk másképp. Okok nélkül, csak úgy, felülírva múltat és jelent, sőt akár a jövőt is.

Sokat kutakodtam ezen a területen, rálátva „sztorikra”, literszámra kisírt könnyekkel, felszínre hozva előző életes emlékeket. Láttam mozgatórugókat a múltban és a jelenben, megértettem összefüggéseket Önmagam és mások vonatkozásában. Voltak nyomógombok, amikre ugrottam. Ami emlékeztetett a fájdalomra, az egyedüllétre, az elhagyatottságra. Átírtam a múltat, a múltbeli reakciómat, de ez önmagában kevés. A múlt mindig visszacsatol a jelenre, és letesztel, hogy a változás, a gyógyulás valóban megtörtént-e.

Egy folyamat mindez, még nekem is, pedig elég gyors vagyok, és bizony nem lehet sumákolni benne. Nem lehet úgy tenni, mintha már megoldódott volna a kérdés – tényleg át kell éljük a változást, a transzformációt: leásni, szembenézni, nem megfutamodni, térdre borulni, alázatot tanúsítani, hálásnak lenni, megköszönni. Vannak olyan kegyelmi pillanatok, amikor mindez megszületik bennünk. Anélkül, hogy tennénk érte tudatosan, hogy akarnánk: átcsusszan az ego védelmi falán a szeretet és a megbocsátás energiája, felemelve egy magasabb tudatosságba, irányt és példát mutatva.

Sétáltam nemrég egyedül és visszanéztem. Csak egy pillanatra vagy kettőre megérintett ez a végtelen hála, és láttam életem szereplőit, ahogy felsorakoztak előttem, mint egy színdarab végén a meghajlás során. És tudtam, éreztem, láttam, hogy a szerep, amit eljátszanak, habár ebben a világban könnyen ítélet alá vetődik, de a rendező végig én vagyok és a szereposztás is közös megállapodás eredményeképpen jött létre. A színdarab végén pedig, ugyanúgy, ahogy a színházban, eltűnnek a szerepek, és a színészek a maguk teljességében, a lényük nagyszerűségében ragyogva meghajolnak. És egyikről sem mondjuk, hogy ő a jó, ő pedig a rossz.  Megszűnnek ezek a kategóriák.

Az ilyen kegyelmi pillanatokban a lélekre látunk rá. Nem a szerepre, nem az álarcra, nem az öntudatlan lépések sorára, hanem ami emögött van. Tényleg csak egy röpke átszűrődés mindez, mintha bekukucskálhatnánk egy pillanatra a színfalak mögé. Talán ahogy egyre tudatosabban szemléljük a világot, ez a szemlélődés egyre tovább eltarthat. Egyre inkább képesek vagyunk a másikat így látni, ebben a tiszta állapotában, a semlegességben.

Megszűntek a korábban olyan aktív nyomógombok. Már nem billentenek ki, nem okoznak hisztit, feldúltságot, dühöt, félelmet. Kiegyenlítődött az energia, a sebek begyógyultak, a semlegesség, a megengedés és az ítéletmentesség áldott állapotában. Ott, ahol béke van. És ez csodálatos, könnyed és nyugalmat adó létezés. Ahol persze megmarad az éberségünk és a tudatosságunk, nem esünk át egyfajta öntudatlan rózsaszín ködbe, de túlléptünk az ítéletek polaritásán. Érezve, látva, hogy a megengedés még nem jelenti azt, hogy bármit el kellene tűrnünk, és ahol az alázat sem jelent megalázkodást.

Hálás voltam és vagyok… Mindazoknak, akik segítettek ebben, tették ezt bárhogyan. És hálás vagyok Önmagamnak is, hogy nem futamodtam meg soha. Hogy mertem szembenézni Önmagam árnyaival és démonaival, mertem választani és változtatni, mertem elesni és újra felkelni, mertem kitartani és hinni, mertem szembemenni, ha kellett bárkivel, mert mindez mintha csak azt szolgálta volna, hogy merjek végre Önmagam lenni. Mertem. És már nem érem be kevesebbel.

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Mert én látlak Téged... Új, harmadik könyvem egy mese az előző életekről, lélektársakról, a feltétel nélküli szeretetről, az időről és az Élet lényegéről. Megrendeléshez kattints ide: Megrendelés

Ha többet olvasnál a kapcsolatokról, elfogadásról, elengedésről, a nehézségek megéléséről, szeretettel ajánlom  A találkozás, ami elrendeltetett című könyvemet, amelyet megrendelhetsz itt: Megrendelés

Ha szeretnél mélyebb önismeretet és felismeréseket a saját életed vonatkozásában, szeretettel ajánlom, a Lélekmozaikok című könyvemet. Megrendelhető itt: Lélekmozaikok könyvrendelés

Access Bars és Facilitálásra bejelentkezés: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!