A kiegyensúlyozott kapcsolatok egyik titka az, ha képessé válunk néha a másik nézőpontjából is rátekinteni egy helyzetre. A párkapcsolati, és alapvetően a férfi-női kapcsolatok nehézségeinek egy része könnyen megoldható, ha felismerjük, mennyire másképp működünk. Az adás és befogadás képessége még a legtöbb nőben sincs egyensúlyban, a férfiakra azonban ez még jobban igaz.
„Ebben a világban a nők tudnak befogadni valamennyire, de egy pasinak egyedül kell helytállnia, elvágva magát nőtől, férfitól.”
Ezeket a mondatokat egy, a tudatosságban élen járó férfi fogalmazta meg, őszinte tükröt tartva a jelenleg bennünk zajló folyamatokról. Hetek óta a befogadás kérdése jön velem szembe mindenhonnan. Azon túl, hogy jómagamnak is van vele dolgom nem kevés, szeretném most nőként a férfiak nézőpontjából szemlélni a kérdést, segítve ezzel mindkét nemet egymás megértésében és elfogadásában. A végső lökést, hogy írjak róla, a napokban a férjemtől kaptam.
A férj
Pedig csak egy ártatlan kérdést tettem fel péntek este, gondolatban már a hétvégére készülve. Nem éreztem nagyon fáradtnak magam, így úgy gondoltam, szívesen meglepném valamivel, ezért megkérdeztem:
“Mi az, aminek örülnél a hétvégén?”
Voltak opciók a fejemben, mondjuk megfőzöm a kedvencét, vagy elmegyünk moziba valami jó filmre, esetleg élvezzük az otthoni semmittevés örömeit. Csak most nem volt kedvem gondolatolvasót játszani, hogy én találjam ki, mi az, amit valójában szeretne, ezért rákérdeztem. A válasz megdöbbentett:
“Nem kell semmi, köszönöm.”
Nem értettem. Márhogy a szavakat igen, csak hogy ez most hogy van?
Az első reakcióm hirtelen persze a „besértődés” volt. Hát ha nem kell semmi, akkor rendben. Aztán leültünk beszélgetni, hogy mi áll e mögött és mesélt a múltbeli rossz élményeiről.
Rájöttem, hogy nőként mennyire fontos az, hogy érezzük és segítsük férfi társainkat a befogadásban. Nőként teljesen természetes, hogy szeretünk adni, sokszor túl sokat is. Nem vesszük észre, amikor a társunkban már túlcsordul mindaz, amit mi adunk, vagy fél befogadni, netán úgy érzi, ő azt nem érdemli meg. Ezzel nem tud mit kezdeni, elutasít és mi pedig magunkra vesszük. De ez nem csak a párkapcsolatokra igaz.
A barát
Valahogy azt érzem, még ha a poklot járja is, nem kér segítséget. Legalábbis tőlem nem. Van, hogy érzékelem, tudom a nehézségeit, nyújtom a kezem és adok. Ez a női ösztön szerintem kikapcsolhatatlan, biztos köze van ahhoz, hogy a természet fel akar készíteni minket az anyaságra. Egy ideig megmentőt játszottam, most már ezzel leálltam. “Van választásod!” – suttogom gondolatban neki, és megengedem, hogy válasszon szabad akarata szerint.
A találkozás, ami elrendeltetett című könyvemben írom:
„Elfogadni mások döntéseit sokszor nem könnyű, mégis az elfogadásunkkal adhatjuk társainknak és Önmagunknak is a legtöbbet. Tettek helyett pedig olykor csupán az is elég, hogy ott vagyunk számukra, és megengedjük nekik, hogy akkor válasszanak minket, amikor az számukra is megfelelő.”
Teljes megengedésben lenni azt jelenti, hogy nem akarom irányítani a másikat, hogy a bennem lévő elvárásoknak feleljen meg. Még akkor is, ha az elvárásokat a szeretet csomagolópapírjába csomagolom be. Amit legtöbbször szeretetnek hívnak, az valójában elvárás: ha ezt megteszed, akkor szeretlek, vagy megteszem ezt vagy azt. Az igazi, feltétel nélküli szeretet azonban mindezektől mentes, hatalmas térben és megengedésben létező, szabadságot adó érzés. Azt hiszem, ezt az egészet én is még csak most tanulom…
A művész
A képei szinte megszólalnak. Közvetítenek valami földöntúli csodát, benne van a szíve és a lelke, ezt pedig érzem, amikor rájuk nézek. Ezt érzi az a sok ember is, aki dicsérő szavaival elismeri munkáját. De sokszor még a dicséret befogadása is nehéz. Fél attól, hogy a dicsérettől „elszáll”, ezért inkább kizárja életéből az elismeréseket. „Jólvan, essünk túl rajta.” – mesélte legutóbb, hogy általában így reagál.
Pedig az elismerés – akár a külvilágból érkezik, akár bennünk születik meg – nélkülözhetetlen az egyensúlyhoz. Ez biztosítja az áramlást az adok-kapok között. Vegyük észre, milyen hatalmas értéket adunk a világnak azzal, hogy vagyunk, azzal, amit csinálunk, amit teremtünk! Hányszor gyógyítanak a művészek is pusztán azzal, amit létrehoznak?
Sokszor ami számunkra természetes, azt elértéktelenítjük, mert mi könnyen létrehoztuk. Pedig azért, mert valami nekünk könnyű, másoknak még hatalmas érték és hozzájárulás az életéhez! Ennek elismerésével szeretné a másik ember számunkra viszonozni azt, amit ő kapott tőlünk vagy az alkotásunktól. Ezt pedig merjük befogadni!
Mit tudunk tenni, amikor olyan férfival sodor össze az élet, akinél érezzük, hogy nehéz számára a befogadás?
- Legyünk türelmesek.
- Ne vegyük magunkra a visszautasítást.
- Segítsük abban, hogy elismerje saját magát és az értékeit, teremtéseit.
- Szeretetünk legyen feltétel nélküli irányába.
- Legyünk megengedőek és ne legyenek elvárásaink, ne játszmázzunk.
- Legyünk kérdésben, mi a nagyobb hozzájárulás mindkettőnk életéhez: ha akkor is adunk, amikor már nem tud befogadni, vagy ha kicsit visszaveszünk az „adásból”?
- Járjunk elő jó példával és törekedjünk arra, hogy mi tudjunk befogadni tőle.
Szerző: Ábrahám-Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Ha szeretnél mélyebb önismeretet és felismeréseket a saját életed vonatkozásában, szeretettel ajánlom, a Lélekmozaikok című könyvemet. Megrendelhető itt: Lélekmozaikok könyvrendelés
A kapcsolatokról, elfogadásról, elengedésről szóló A találkozás, ami elrendeltetett című könyvemet előrendelheted itt: Előrendelés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu
A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés
Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés
Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: